Benyák Zoltán: Az utolsó emberig

Fülszöveg: „Esküdt ellenségek. Ők ketten. Akiket a halál sem ment meg attól, hogy egymásnak essenek. Minden időkben, újra és újra. 

A felfedezések korában, egy rozzant vitorláson hánykolódva az óceánon a régi és az újvilág közt. A nagy francia forradalom utáni évtizedben, de Sade márki meglepetésekkel teli, bizarr kastélyában. A viktoriánus London bűzös sikátoraiban, ahol Hasfelmetsző Jack szedi áldozatait. Háborúkban, végnapokban mindig szembetalálkoznak, és mindhalálig harcolnak önmagukért, a hitükért vagy a szeretett nőért. 
Most pedig, végül, itt állnak egymással szemben, és ezúttal mindannyiunk sorsáért kell megküzdeniük. 

Benyák Zoltán, aki olykor vérfagyasztóbb, mint Stephen King, máskor merészebben mesél, mint Neil Gaiman, ezúttal a világ legkegyetlenebb küzdelméről ír, amely átível történelmünkön – a régmúltból az elképzelt, távoli jövőbe.” 

A könyvbe beleolvashattok itt:

https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/1494000.pdf

 

A szerzőről:

Benyák Zoltán (Budapest, 1976. június 4.) magyar író. Leginkább fantasy és szürrealista témájú munkáiról ismert.

A 2000-es évek közepén kezdett publikálni. Főként regény és novella műfajban alkot. Emberközpontú, lélektani témái és fantasztikus hangulatai felismerhetővé teszik stílusát.

Tatabányán él, első novellája 1997-ben jelent meg a Solaria internetes magazinban. 2004-ben szerzett mérnöki diplomát, az ezután következő évektől rendszeresen publikál. Írásai az Újgalaxis jelenteti meg. 2006-ban megnyerte az Ankh egyház novellapályázatát. Ezekben az években végezte el a Magyar Író Akadémia szemináriumait. Álnéven 2007-ben jelent meg első regénye, a Veszett lelkek városa az Agenda Kiadó gondozásában. 2008-ban a Kvartett című regényért Zsoldos Péter-díjra jelölték. 2011-ben más írókkal közösen jelentette meg a Pokoli Szimfóniák című novelláskötetet. 2012-ben először publikált saját néven, egy történelmi művet, A háború gyermekét, amit a Historium Kiadó jelentetett meg. Ezt követte ebben az évben az Ars Fatalis című regénye, amiben a hétköznapokat ruházza fel csodával. A regényt jelölték KIMTE egyesület Magyar Fantasy díjára. 2013-ban Az idő bolondjai regény következett, ami abban az évben el is nyerte a Magyar Könyvek Viadalának Szépirodalmi díját. 2014 egy realista regényt hozott, a Csavargók dalát, amiben három hontalan talál egy szemétbe dobott csecsemőt.

2016-ban a másvilágra kalauzolta merészebb olvasóit egy rendhagyó történetben, A nagy Illúzióban!

 

A regényről:

Nagy elvárásokkal kezdtem neki ennek a regénynek, mert a szerző előző könyve, A nagy illúzió számomra fantasztikus bemutatkozó regény volt. Egészen addig még nem olvastam Benyák Zoltántól, ám annak a végére érve úgy éreztem, az előtte lévő könyveket is be kell szereznem, és természetesen meg kell ismerkednem majd a szerző új regényeivel is. Mivel tudatában voltam annak, hogy ezzel a könyvvel teljesen más vizekre evez, igyekeztem csak arra hagyatkozni, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem. Nagyon vágytam arra, hogy hasonló érzésekkel tegyem le ezt a könyvet is, ahogy A nagy illúziót. Hiszen attól teljesen pozitív tapasztalatokkal búcsúztam, és felkerült a „mindenképpen érdemes újraolvasni” listámra.

 

Ez a regény azonban teljesen más világ.

Más érzések, tapasztalatok, más stílus és kivitelezés. Míg az előző regényében egy főszereplő „életútját” ismerhetjük meg és a többiek csak mellékszereplőként tevékenykednek a történetben, ebben a könyvben több főszereplő kapott szerepet, így nem mélyült el annyira, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt már megszokhattuk, ám most is megkaptuk a szükséges karakterábrázolást. Sokkal komorabb a hangvétele és nem érzed azt, hogy a „felhőkön túl vár egy szivárvány”, tehát hogy jobb is lehet. Míg az előző könyvet alig tudtam letenni, ennél többször kényszerültem szünetet tartani, mert meg kellett emésztenem az olvasottakat. Sorozatban jöttek olyan jelenetek, amiket nem vett be a gyomrom, de vitt előre a kíváncsiság és a remény, hogy jönni fog valami más jelenet, ami feledteti a fent említetteket.

 

A könyv öt részre van tagolva, különböző idők, helyszínek, karakterek.

Az első részben Mylod Jones seborvos szemszögéből ismerhetjük meg a történteket. Az ő karaktere többé-kevésbé szimpatikus volt, voltak elvei, melyekhez próbált ragaszkodni, bár a sors elég hányatott életet szánt neki.

Lowgroove matróz karakterétől undorodtam. Nagyon kevés karakter taszított ennyire, mint ő. Barbár, minden emberségtől mentes személy, de számomra rosszabb volt az állatoknál is. Sőt…

Nem csak az élelem miatt gyilkolt. Élvezte a gyilkolást, különösképp, ha előtte eljátszadozhatott az áldozatával. Már az elején azt kívántam, hogy törlesszen neki a természet, amiben ragadt, és ő is különös kegyetlenséggel legyen kivégezve. Nem egészen úgy teljesült a „kívánságom”, mint ahogy én gondoltam, de bevégeztetett, és egyáltalán nem tudtam sajnálni.

 

A második eseményei az 1799-beli Párizsba kalauzol el minket, a mesélő pedig egy Latour nevű férfi, aki úgy jellemezte magát, hogy „jó ember egy nehéz korban”. Azt hinné az olvasó a kezdetekben, hogy ez a fejezet hoz valami olyat, amitől pozitív gondolatai lehetnek, de ez komoly tévedés lenne. Újabb mélymerülés a fertőbe, a bűnbe, a mélységes undorba. Ármánykodás, egy őrült ténykedése, emberek marionett figuraként való használata. Az egyetlen pozitívum Latour karaktere még a legelején.

 

A harmadik rész az 1888-as évek Londonjába repíti az olvasót, ahol Abberline felügyelő elbeszélése alapján ismerkedhetünk meg az események láncolatával. Számomra talán ez volt eddig a legérdekesebb, és kevésbé volt taszító, mint az előző kettő rész. Hasfelmetsző Jack, London leghírhedtebb negyedében, ahol minden ötödik ház bordély.

 

A negyedik rész a második világháborút illetve az azt követő éveket dolgozza fel, még végül az ötödik rész, az idők végezetéig következik, ami egyfajta lezárása a történetnek. Az utolsó oldalakon pedig Benyák Zoltán gondolataival találkozik egy olvasó, s talán megérti, miért is lett ilyen ez a regény.

Miről is szól igazán? A jó és a rossz örökös harcáról? Arról, hogy tudjunk embernek maradni minden körülményben? Hogy nem minden az, aminek látszik? Ami rossznak tűnik is lehet jó, illetve ami jónak tűnik is lehet rossz.

 

Ez a könyv rendkívül pesszimista. A komor hangulat mindvégig fennmarad, s a regény végére semmi reményünk nem marad, nem lesz happy end, csak az üresség. Őszintén szólva nem ezt vártam. Talán mondható, hogy ez a szerző legsötétebb műve.

A szókészlete választékos, érezhető hogy a szerző terjedelmes szókinccsel rendelkezik. Párbeszédeiben gyakran megjelenik az irónia vagy a szarkazmus. Stílusa erőteljes, néha soknak éreztem, ugyanakkor nem kétlem, hogy a szerző ezzel kívánta elérni a megfelelő hatást.

A regényben megjelent több, a történelemből kiragadott karakter, melyek nem feltétlenül hasonlítottak az egykoron élt személyekhez, de ez szerintem nem zavaró, ha az olvasó megérti, hogy csak eszközök a történet mondandójának közvetítésében.

 

A pontozással bajban vagyok. Kettős érzéseket váltott ki a regény, és most nem igazán tudom, hogy merre hajlik a mérleg nyelve. A borító abszolút nyerő, a téma is kedvemre való, a kivitelezés azonban néha sok(k) volt. Hiányzott az a bizonyos pozitív szál, ami egy kis reményt is nyújtott volna az olvasók számára. A történet elgondolkodtató volt ugyan, de túl komor és borúlátó, ráadásul tartalmazott néhány gyomorforgató elemet is, amit szívesen kihagytam volna (gondolok itt a Mylod Jones fejezete alatt történtekre).

 

Pontozás: 

Borító: 10/10

Téma: 10/9

Kivitelezés: 10/7