Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Benyák Zoltán (Budapest, 1976. június 4.) magyar író. Leginkább fantasy és szürrealista témájú munkáiról ismert.

A 2000-es évek közepén kezdett publikálni. Főként regény és novella műfajában alkot. Emberközpontú, lélektani témái és fantasztikus hangulatai felismerhetővé teszik stílusát.

Tatabányán él, első novellája 1997-ben jelent meg a Solaria internetes magazinban. 2004-ben szerzett mérnöki diplomát, az ezután következő évektől rendszeresen publikál. Írásai az Újgalaxis jelenteti meg. 2006-ban megnyeri az Ankh egyház novellapályázatát. Ezekben az években végzi el a Magyar Író Akadémia szemináriumait. Álnéven 2007-ben jelenik meg első regénye a Veszett lelkek városa az Agenda Kiadó gondozásában. 2008-ban a Kvartett című regényért Zsoldos Péter díjra jelölik. 2011-ben más írókkal közösen jelenteti meg a Pokoli Szimfóniák című novelláskötetet. 2012-ben először publikál saját néven, egy történelmi művet, A háború gyermekét, amit a Historium kiadó jelentet meg. Ezt követi ebben az évben az Ars Fatalis című regénye, amiben a hétköznapokat ruházza fel csodával. A regényt jelölték KIMTE egyesület Magyar Fantasy díjára. 2013-ban Az idő bolondjai regény következik, ami abban az évben el is nyeri a Magyar Könyvek Viadalának Szépirodalmi díját. 2014 egy realista regényt hoz, a Csavargók dalát, amiben három hontalan talál egy szemétbe dobott csecsemőt.

Utolsó írásában a másvilágra kalauzolja merészebb olvasóit egy rendhagyó történetben, A nagy Illúzióban!

Elvétve idézetet, cselekményleírást tartalmazhat!

A könyv egy Poe idézettel indít, majd megismerkedhetünk Tom Pastor karakterével. A történet érdekesen indul, s rögtön egy olyan képet vetít az olvasó elé az író, ami felkelti a szunnyadó erőt. :)

 „…olykor nem hiszel majd a saját szemednek. Azt gondolod majd, hogy megőrültél. Kételkedsz az elméd épségében. És mikor azt hiszed, hogy nem lesz már ennél elképesztőbb, akkor kiderül, hogy mégis.”

A fentebbi idézet egy sivatag közepén található, vezeték nélküli elhagyatott telefonfülkében lezajló beszélgetésben hangzott el. Azon kívül, hogy hatalmas igazság van abban, hogy történhetnek az emberrel hihetetlen dolgok, utal a történetünk cselekményére is.

Már az elején magával ragadott a Nina és Tom közötti párbeszédek szellemessége.

„– Jobb már? – kérdezte Nina.– Jobb.– Okés! Akkor figyeljél! A játék neve haláli adok-kapok.A lényeg, hogy elárulok egy titkot magamról, mire te is így teszel. Ne is próbálj meg hazudni! Ne feledd, nő vagyok! Nem tudok állva brunyálni, de cserébe ezer mérföldről megérzem, ha egy férfi hazudik. Ne erőlködj! Csak mondj bármit, amit elő tudsz rántani a fejedből. Nos? Benne vagy egy menetben?– Van más választásom?– Kereshetsz másik révészt. Bár ilyen jót úgysem találsz.”
Az útjuk során Tom elég sok dologra visszaemlékszik, persze ehhez segítséget is kap egy-egy fura szerzettől, mint például dr. Hugo, aki nem orvos, vagy a kedvenc színésznőjétől Betty-től, aki bölcsességéről tanúbizonyságot is tett. 

 Ahogy Benyák Zoltán ábrázolja az emberi jellemet, az esendőséget és az élet buktatóit, az mesteri. A karaktereiről lassan adagolja az információt, s igyekszik az ok-okozatra rámutatni Tom Pastor életútján. Nagyon tetszett, hogy nem akart egy édes-nyálas, tökéletes emberekkel teli történetet letuszkolni az ember torkán, igyekezett inkább az emberi sors árnyvonalait is bemutatni. Amikor Tom lányának, Lily-nek a sorsáról mesélt, az brutális volt. Igazságtalanságnak éreztem, hogy így alakult. Aztán jött a túlvilági rész, és minden elkezdett helyrepakolódni bennem. Már annyi verziót olvastam arról, hogy mi vár az emberre a halála után, hogy igazán érdeklődve figyeltem, mit is hoz ki az író a történetéből. Sokkal többet, mint reméltem. Egyre jobban megismerhettük Tomot, Ninát, Lily-t, s persze a mellékszereplőket, akik egy kicsit színesebbé teszik a történetet.

Voltak komor hangulatú, ijesztő helyszínek és történések Tom utazása alatt, de voltak olyanok is, amik mosolyt csaltak az arcomra olvasás közben. Szerettem, hogy a Papírhősök című festménye megelevenedett a túlvilágon, ezzel is utalva a munkásságára.

Kedvenc részeim azokhoz a pillanatokhoz köthetőek, amikor Lily vagy Lily naplója kerül szóba, s persze nem utolsó sorban Van Gogh cica. Annyi érzelem, gondolat tükröződik olyankor vissza, pedig a történetben Lil’ csak egy tizenöt éves kamasz, aki rövid élete alatt rengeteg negatív dolgot tapasztalt meg.  

Persze voltak benne olyan fordulatok, amikre végképp nem számítottam, s talán pont ezek miatt lett kerek egész. Fény derül Tom Pastor életének bizonyos szakaszaira, emlékek idéződnek fel, a régmúlt újra bekopog az ajtónkon, és olyan dolgok változnak, amikről soha nem hittük volna.

A történet egésze kedvemre való volt, ám mégis az utolsó részek, - amikor Lily, Nina, Tom és Van Gogh együtt „élt” a szigeti házban - váltak igazán a kedvencemmé. Nina és Tom egymásra találása, Lily és az apja kutakodása a pincében a poros emlékek között, a nosztalgiázás, a hangulat… minden első osztályú volt. S ami különösen jó volt, hogy mindig volt valami, amitől a tetőfokára hágott a hangulat, s izgultam, hogy mi lesz a végkifejlet. Bár éreztem, hogy az alap búskomorság mellett erős mondanivalója is van a történetnek, szükségét éreztem annak, hogy valami pozitív élménnyel zárjam az olvasást.

Szerettem azt, ahonnan elindult a történet, s még jobban azt, amivé lett. Benyák Zoltántól ez volt az első könyv, amit olvastam, de nem az utolsó. Újabb magyar szerző, aki a könyveivel lebilincseli az olvasót.

Pontozás: 10/10