Az állam bármit megtehet? Meddig? Hol a határ?

Valamiért a borítója az egyszerű ponyvaregény stílust kölcsönözte a könyvnek. Azonban múlt hónapban egy akció keretén belül mégiscsak rászántam magam, hogy megrendeljem, miután utánaolvastam egy kicsit. Azt kell mondanom, hogy nem csalódtam!

A regény négy 16-17 éves fiatal mindennapjaival indít, ahol is a legnagyobb gondjuk az, hogyan lógjanak meg a suliból, hogy egy számítógépes szerepjátékot játszhassanak, aminek az egyik feladványa a való világban oldható meg. San Francisco utcáin barangolva, a feladvány közelébe érnek, mikor is egy nagy robbanás rázza meg az épületeket. Terrortámadás történt, és mindenki menekül. Főszereplőnk, Marcus is fedezéket keres barátaival. De segítség helyett valami más érkezik. Zsákot húznak a fejükre, bedobják őket egy járműbe, és elindul Marcus furcsa története is.

Marcus élete is nehezebb lett szabadulása után, hiszen mindenhol kamerák, jeladós kártyák vették körül. Megfigyelték minden lépését, akár csak San Francisco összes többi lakosáét is. Minden egyes gyanús mozgásnál ott termett a Belbiztonsági Hivatal két markos legénye, és kérdőre vonta az embert. Amennyiben nem tudtak hihető magyarázattal szolgálni, már mentek is a BH titkos börtönébe. Mit tehet ilyenkor egy 17 éves fiatalember? Miután észreveszi, hogy billentyűzet figyelő van a laptopjában, keres egy olyan kommunikációs eszközt, melyre telepítheti a Paranoid Linuxot, hogy az interneten ne hagyjon könnyen azonosítható nyomokat. És kezdetét veszi a harc a BH ellen.

A terrorveszély égisze alatt meddig lehet csorbítani az emberi szabadságot? Egyáltalán szükség van-e terrorveszélyre ahhoz, hogy csorbuljanak ezek a jogaink? Lassan a mindennapjainkba is beszivárog a megfigyelés, nyomonkövetés. Gondoljuk csak bele, hogy minden bankkártyás fizetésünk nyomot hagy maga után, minden egyes telefonbeszélgetést rögzítenek a szolgáltatók, és a híváslistánk is hozzáférhető. Az utcai kamerák is folyamatosan figyelnek, és mindezt a mi "védelmünk" érdekében. De mi van akkor, ha figyelik a mozgásunkat is, és amennyiben nem a megszokott rutin alapján közlekedünk, akkor kérdőre vonnak?

Sajnos napjainkban már harcolnunk kell a szabadságunkért, ugyanis a mindennapok egyre inkább erre kényszerítenek. Mások viszont önként és dalolva adják fel ezt a szabadságot. Pofakönyvön minden személyeset megosztanak magukról, információt adnak jelenlegi tartózkodási helyükről. Aztán hazaérve ha megkérdezik a szülők, hogy hol volt, még ő van felháborodva, hogy mi közük hozzá. Pedig nincs más dolga a szülőnek, mint felmenni a megfelelő oldalra, és a gyereke minden egyes lépését nyomon követheti.

Ha viszont nem vagy fenn ilyen szociális e-hálókon, akkor szinte nem is létezel a mai világban. Állásinterjú előtt is lecsekkolják először a jelentkezőket webes felületen, és ha nem találnak valami profil oldalt, akkor lehet, hogy be sem hívják.  Szóval el kellene gondolkodni, hogy személyes szabadságunk védelmében megteszünk-e mindent, vagy csak haladunk a birkacsorda után, és kiteregetjük legintimebb lapjainkat is?

Doctorow szépen szemlélteti a média befolyását, az államhatalom hatalmát, és az egyének beletörődését. Azonban mindig lesz egy csoport, aki nem hajlandó minden információt magáról megosztani, akiket gyanúsan figyel a köz, pedig ők csak ragaszkodnak a jogaikhoz.

Több könyvet is olvastam, ami napjainkra, vagy inkább a közeljövőre szeretné ráhúzni az 1984-es érzést. Ez eddig csak Doctorownak sikerült a Kis testvérrel. Doctorow a leginkább érintett korosztálynak címezte művét, azaz a 25 éven aluliaknak ("NE BÍZZ SENKIBEN, AKI ELMÚLT 25"). Ez a korosztály az aki legjobban veszélyeztetett, és nem érzi a magánélet határait az elektronikus térben. Viszont ők azok is, akik tehetnek ellene valamit, és megváltoztathatják ezt a hozzáállást.

Ha pontoznék, csillagoznék, vagy ehhez hasonló értékelést vezetnék, akkor elég nagy pontszámot kapna a regény. A fiatalokhoz szól, de idősebbeknek is ajánlott olvasmány. Viszont én inkább azt ajánlom, hogy várja meg mindenki a következő kiadást, mert jelen kiadás tele van nyomdahibával (néhol egy oldalon kettő is előfordul), és ez jelentősen csökkenti az olvasási élményt. Nem tudom, hogy miért kell annyira rohanni a kiadatással, és hagyni, hogy ennyi elgépelési, betűkihagyási vagy éppen szóközkihagyási hiba forduljon elő? Így azt a benyomást kelti, mintha senkit nem érdekelne, hogy veszik-e, csak kinyomtatták, és azt a pár példányt valahogy majdcsak elsózzák. Pedig erre a kiadóra nem a silány minőség a jellemző. Valami megváltozott?

FORRÁS: Letya.hu