Anne. L. Green: Viharos Érzelmek

Most viszont bajban vagyok...

Ahogy nézelődtem moly.hu-n, mindenki nagyon szerette a könyvet, nekem viszont nem nyerte el annyira a tetszésemet. Vannak azok a könyvek, amiket elsőre megszeretsz, az első oldalon magába ránt, és egyszerűen nem tudod elengedni. Vannak azok, amikkel egy kicsit civakodni kell, de végül jól megvagytok, nem marad negatív érzés az olvasás után. Aztán vannak azok, amiket minden idegszáladdal próbálsz szeretni, de egyszerűen nem megy.

Nos, ez az utóbbi volt. Nagyon akartam szeretni, amennyire csak lehet ezt akarni, de egyszerűen nem tudtam. Ha sikerült beleélnem magam a könyvbe, szinte borítékolható volt, hogy történt valami, ami ki is rántott a világágból. Mint például egy furcsa esemény, egy értelmetlen döntés, egy rosszul szerkesztett mondat. Ha valami nem igazán tud beszippantani, akkor egyszerűen akármi ki tud zökkenteni az olvasásból.

Pedig tényleg próbáltam én ezt szeretni, ugyanakkor már az első fejezet egy káosz volt számomra - nem tudtam, ki kicsoda, ki hova megy, ki miért megy oda, ahova. Először azt sem tudtam, hogy a női vagy a férfi főszereplő szemszögéből olvasok, egyszerűen elkerülte a figyelmemet a név a fejezet elején. Valójában elképzelésem sincsen hogyan lehettem ilyen béna, ez valóban az én hibám. Ettől függetlenül ez nem éppen a legjobb kezdés volt a könyvvel kapcsolatban.

Miután rádöbbentem, hogy ez bizony egy váltott szemszögű könyv, elolvastam újra az első fejezetet, és akkor már sikerült is valamit felfognom belőle, nem csak azt, hogy "azt sem tudom, mit olvasok." Így végképp nem lehet azt mondani, hogy nem próbáltam meg. Ettől függetlenül, mire eljutottam a kötet végéig, egyetlen dolog visszhangzott bennem: ez nem az én könyvem. Nem a romantikus műfaj a kedvencem elsősorban, de nem is utálom. Itt viszont a karakterek idegesítettek, és a közöttük lévő kapcsolatot sem tudtam úgy átérezni, ahogyan kellett volna.

Jason a férfi főszereplőnk, aki egy tragédia során elveszítette a csapatát, akikkel együtt az FBI-nál dolgozott. Miután a szeme láttára ölték meg a barátait és társait, ő pedig sikeresen megmenekült a csapdából, nagyképűen közölte, hogy neki bizony nem kell pszichiáter, és ezt az FBI - valamilyen érthetetlen okból - elfogadta és lenyelte. Most meghazudtolva érzem magam, mert én mondhatni krimisorozatokon nőttem fel, és ilyenkor bizony a segítséget el kell fogadniuk a dolgozóknak, különben nem mehetnek vissza dolgozni. Mindegy is. Ezután szereplőnk depressziós lesz, (ugyanakkor váltig állítja, hogy ő "jól van, és minden oké, semmi baj") és ekkor találkozik Ninával.

Aki szerintem a világ legidegesítőbb női karaktere. Az egész lány egy nagy ellentmondás. Úgy érzi, hogy az apja nem figyel rá eléggé, ezért megpróbálja felhívni magára a figyelmét. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen én sem örülnék, ha a szüleimet nem érdekelné, mi van velem, de ahogyan Nina teszi ezt, na az kiakasztott. Különböző csínyekkel és egyéb gyerekes módszerekkel próbál mindenkinek keresztbe tenni, aki "az apja oldalán áll." És ez a lány egyetemista, orvosnak tanul, miközben a tettei alapján akár visszaküldhetnénk az óvodába is.

Szóval nem, nem sikerült megkedvelnem a főszereplőket. De előttem állt a lehetőség, hogy a mellékszereplőket vagy akár a történetet megszeressem. A könyv annyira a két főszereplő körül mozog, annyira azon van, hogy megmutassa, hogy igenis szerethetik egymást, egyiküket sem a kihívás izgalma hajtja, hogy ők nagyon is összeillenek, és ők a tökéletes pár, hogy alig volt időnk a mellékszereplőkre, vagy az ő történetükre.

A karakterek közül rémlik Nina apja (avagy "Davis szenátor," akinek nem jut eszembe a neve, pedig fontos valaki), a lánynak van egy nővére meg egy bátyja (akikkel szintén nem foglalkozunk sokat, az egyiket negatív karakternek, a másikat pedig pozitívabbnak állítják be, majd gyorsan el is tűnnek a színről, egy kis drámával megfűszerezve, hogy biztosan ne legyenek unalmasak), valamint van Ninának egy anyja (akivel nagyjából csak említés szintén találkozunk), plusz a bátyjának egy lánya, meg van Jason nagymamája. (Aki az ideális, és tökéletes nagymama, teljesen fitt, és most az jutott eszembe, hogy lehet, nem is nagymama, hanem anyuka, csak én értettem félre ennyi oldalon keresztül.)

Nagyon nem örültem neki, hogy a mellékszereplőkben, valamint a mellékszálakban rejlő potenciált egyáltalán nem használta ki az írónő, hanem csak úgy voltak, és így minden rendben volt. A könyv molyos oldalán rengeteg pozitív értékelést található, így van egy olyan rossz érzésem, hogy most én vagyok a csodabogár, akinek ez a könyv nem tetszett.

A másoknak tetsző rengeteg csavar sajnos nem izgalmassá tette számomra a könyvet, hanem egy kicsit szappanopera jellegre emlékeztetett. Olyan volt, mintha egy dél-amerikai telenovellát néznék: volt veszekedés, gyűlölet, szerelem, robbanás, gyilkosság, árulás, és a többi, és a többi, amit inkább fel sem sorolok.

Nem a romantikus a kedvenc műfajom, ez egy tény. Azonban a jól kidolgozott, kedves, aranyos, és hihető történeteket szeretem. A hihető alatt pedig azt értem, hogy nem csak azt akarom látni, hogy szeretik egymást, hanem azt is, hogy miért. Ez a könyv viszont nem éppen olyan volt, mint amire számítottam. Mást vártam volna tőle.

Ezzel viszont nem azt mondom, hogy ne próbáljátok meg. Írtam is korábban, hogy molyon sokaknak, sokatoknak tetszett, éppen ezért csak annyit mondok, hogy előbb könyvtárba menj, vagy kérd kölcsön. Ha pedig tetszett, akkor a könyvesbolt még mindig nyitva van, meg tudod venni.

Forrás: Addicted to the books

Itt megtaláltok: Évi kuckója