Ann Aguirre: Razorland – trilógia

 

Egy újabb kedvenc sorozatot avathattam!

 

A 2017-es várólista csökkentés miatt kezdtem el még tavaly olvasni az első kötetet, amit még nagyon régen sikerült beszereznem, de sosem jutottam el addig, hogy neki is álljak olvasni. Tavaly már mind a három kötet ott csücsült a polcomon szinte érintetlenül. Ezután vettem észre először ezt a kihívást, és úgy döntöttem, legyen az első rész az egyik választottam, és szerencsére nem bántam meg, hogy így határoztam. Talán csak annyit, hogy a további két rész nem került a listára.

Ahogy elkezdtem olvasni, ugyanaz az érzés kerített a hatalmába, mint amit már párszor tapasztaltam: egy kicsit idegen volt számomra, utána pedig szerencsére hamar belerázódtam a történetbe.

Aminek kifejezetten örültem, mivel nagyon tetszett a történet, a karakterek, a felépítettsége, a történelme, és úgy minden. Először a sorozat elemeiről egyesével szerettem volna írni, de aztán meggondoltam magam, mivel egymás után olvastam őket, így nem tudtam volna csak egy-egy részről írni, hiszen tudtam, melyik döntés tűnt akkor jónak, pedig valójában katasztrofális végkimenetele volt.

A történet hamar a kedvencemmé vált. A posztapokaliptikus könyveket nagyrészt imádom, így szinte nem is volt kérdés, hogy ezt megszeretem-e.

 

Olvashatjuk a fülszövegben, hogy főszereplőnk Pikk, aki a föld alatti Enklávéban él – itt egy 25 éves ember már nagyon is idősnek számít. Erről elsősorban az életkörülményeik tehetnek, mivel sosem jártak a felszínen, sosem érte őket napfény, és azt esznek, amit a földfelszín alatt találnak: letévedt nyulak és ott növő gombák. A lány felnőve vadász lesz, így feladatává válik, hogy élelemmel lássa el a közösséget. A vadászok párban szoktak dolgozni, Pikk pedig Fakót kapja párjának, aki egy kiközösített egyénnek számít az évek eltelte óta is. A fiúnak egyéni gondolkodása van, aminek segítségével be tudja mutatni Pikknek, hogy problémák vannak az Enklávéban, valamint hogy a korcsok viselkedése megváltozott.

 

A történetről viszont ennyit mondanék csak. Ugyanakkor a szereplőkről is ejtenék pár szót. Pikk a maga módján különleges volt, mivel az Enklávéban csak annyit tanult meg, hogyan is kell vadásznőnek lennie, viszont a társas kapcsolatok ott nem voltak erősek, szinte alig voltak – így, amikor a lány megismeri ezeket, enyhén szólva is furcsán viselkedik mások szemszögéből nézve. Nekem tetszett, hogy volt neki is gyenge oldala, így lett a karaktere sokkal komplexebb és hitelesebb, és gyakran felvetett számomra kérdéseket, hogy vajon mennyire kell alkalmazkodnunk a környezetünkhöz, ha az nem hajlandó semmit sem változni.

Fakó volt először a „józan ész hangja.” Ez kicsit furcsán hangzik, de ő nem a közösségben született, hanem úgy keveredett oda, éppen ezért felismerte a problémákat és a hiányosságokat. Pikkben látta a lehetőséget arra, hogy végre valaki meghallgassa és higgyen neki. Tetszett, hogy kiállt az igazáért, hogy megpróbált reálisan gondolkodni egy széthulló világban. Nem egyszer viselkedett furcsán, ugyanakkor egyedi szereplő volt.

 

Még két karakterről szeretnék beszélni: Tegan és Kósza. Mindketten a felszínen éltek, viszonylag közel Pikkékhez, ugyanakkor nem ismerték a világukat – sosem hallottak a korcsokról vagy arról, hogy létezik egy Föld alatti civilizáció. Tegan először egyáltalán nem lopta be magát a szívembe, aztán változott csak meg, nagyjából a második kötet alatt. Kószának viszont még több idő kellett. Pikk hamarabb megbocsájtott neki, mint én, és nem egyszer kételkedve figyeltem a fiút.

Összességében pedig elmondhatom, hogy egy újabb kedvenc sorozatom lett. Egyedi volt és különleges. Ajánlom azoknak, akik szeretik a posztapokaliptikus történeteket, ez szerintem egy kifejezetten jó darabja a műfajnak.