Albert Camus – Jacques Ferrandez: Az idegen

Az adaptációt Jacques Ferrandeznek köszönhetjük, aki Camus-höz hasonlóan szintén algír és azt kell mondanom akvarell-szerű képregényével tökéletesen hozza az eredeti könyv minden fordulatát. Maga a művészi munka ugyanis kiváló.

Amikor megláttam az Athenaeum megjelenésre váró könyvújdonságai között, már akkor tudtam, hogy ezt a kötetet mindenképp el kell olvasnom. Elég régen volt, hogy Camus-től olvastam a Közönyt, kb. tinédzserkorom azon időszakában lehetett, amikor egyszerre igyekeztem befalni az összes klasszikust. Ennek megvan az az előnye, hogy majd' húsz év távlatából már csak azokat veszem elő újra, amikről most is azt gondolom, hogy érdemes.

Emlékszem, mikor újrafordították a könyvet, már azt is épp eléggé bátor vállalkozásnak tartottam, mert az Idegen ugyan teljesen korrekt és tökéletesen fedi az eredetit, de pár helyütt a fordítás épp a közönyt változtatta meg olyan mai frázisokkal, amelyek nem közönyt, hanem sokkal inkább flegmaságot tükröznek, a kettő pedig nem ugyanaz. Amíg flegma vagy, addig csak nem érdekel, de ha már közönyös, akkor tényleg nincs vele semmi kötődésed, dolgod. Így valamelyest számomra veszített is a lényegből, noha a cím maga tetszett.

Szóval ezek után izgatottan és kétkedve vettem a kezembe Az idegent, amely ráadásul képregény formájában igyekszik visszaadni Camus gyors tempójú regényének morális dilemmáját, az abszurdot. Sikerült.

Az adaptációt Jacques Ferrandeznek köszönhetjük, aki Camus-höz hasonlóan szintén algír, és azt kell mondanom, akvarell-szerű képregényével tökéletesen hozza az eredeti könyv minden fordulatát. Maga a művészi munka ugyanis kiváló. Nem lehet szó nélkül elmenni a kivitelezés mellett, Ferrandez figurái maguk is karikatúráknak tűnnek, színeiben és ábrázolásmódjában zseniálisan jeleníti meg a beálló fordulatot, élezi ki az eseményeket. A könyv egyébként egy nagy alakú, igényes papírra nyomtatott ritkaság. A rajzok annyira szépek és oda valók, hogy az első képregényes oldalt kinyitva és a de gyönyörű-n túljutva is sokáig csak ugrál az ember szeme egyik kockáról a másikra, anélkül, hogy ténylegesen olvasni kezdene.

Kicsit muszáj beszélni magáról az alapműről, mert anélkül kevéssé megérthető, hogy mekkora vállalkozás is maga a képregény. A fülszöveg szerint a könyv „egy Meursault nevű algíri francia hivatalnokról szól, aki elkövet egy gyilkosságot, el is ítélik miatta. Meursault büntetése halál, a regény pedig a büntetés előtti börtönnapjait tárgyalja. A végkifejlet nem kétséges, a tanulság azonban meghökkentő. Miközben ugyanis Meursault ellen emberölés vádjával jogos eljárás folyik, egyúttal koncepciós per áldozata is. Ha ugyanis az öncélú gyilkosságot elkövető tettest beszámíthatatlannak nyilvánítanák, megmenekülhetne a fővesztéstől. A bírák azonban végső soron a meursault-i mentalitást, az abszurd emberi mivoltot büntetik. Feláldozzák Meursault-t azért, hogy ne kelljen szembenézniük saját létük abszurditásával.”

Azért is tartom nagy kihívásnak, és ugyanakkor rendkívüli ötletnek a Közöny képregényes megjelenítését, mert a karakter(ek) mély összetettsége és maga az önmegfigyelő, introspektív pszichológia ábrázolása embertelen próbálkozásnak tűnik képileg ábrázolva. Maga a hely, a helyszínek is hiba nélkül jelennek meg, egyedülálló, hogy egyrészt pontosan olyan, mint a korabeli lehetett, másrészt pedig olyan, mint amilyennek képzeltem a '40-es évek Algériáját. A képeken alkalmazott lágy tónusok és pl. az épületek részletgazdagsága olyan élővé teszik az oldalakat, mintha a fejünkben pörgő képek, a fehér oldalakon elevenednének meg kivetítve.

„A rikkancsok kiáltását a már enyhülő levegőben, az utolsó madarak énekét a téren, a szendvicsárusok hívogatását, a villamosok csikorgását a magas kanyarokban, és az ég morgását, mielőtt a éjszaka lehull a kikötőre.”

A történet előrehaladtával egy idő után be kellett látnom, a képkockák túl strukturáltnak, egydimenziósnak tűnnek. Vissza-vissza lapozva és gondolva azonban azt kell mondanom, azon kívül, hogy hagy egy minimális hiányérzetet, még ez is teljesen jól illeszkedik a történethez. S az is lehet, hogy tudatos.

Maga a sztori és ennek megfelelően a képi világ legmegdöbbentőbb felfedezése, „katarzisa” nagyjából az utolsó 15 oldalon következik be. A főszereplő Mersault világmeglátása, közönye, az őt (és valamennyiünket) körülvevő gépezetből való kitörés lehetetlensége, magához az élethez és a halálhoz való viszonya igen élénken és ezáltal félelmetesen (jól) ábrázolt. A vége pedig egy rettenetesen érzékletes záró képsor és a vele együtt járó jól megérdemelt borzongás.

„Mit számít, ha gyilkossággal vádolnak, de azért végeznek ki, mert nem sírtál anyád temetésén?!”

Külön érdekesség, hogy a művet Bayer Antal műfordító, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke ültette át magyar nyelvre. Bátran merem ajánlani minden képregény rajongónak, klasszikus irodalom iránt érdeklődőnek, de nyugodt szívvel kezébe adnám bármely kamasznak, legyűrni a kötelezők iránti kötelező ellenszenvét, mert ezt egész biztosan nem fogja unni. Hibátlan munka ugyanis.

Forrás: Véda hangulatai