Ajánló Samuel Bjørk Őzike című könyvéhez

Egy balettruhás lány holttestére bukkannak egy hegyi tóban, és úgy fest, nem ő az utolsó áldozat. Mia Krüger és Holger Munch ismét visszatér. Számomra a 2014-es Samuel Bjørk norvég író krimi sorozatának első része, a Magányos utazó igen csak első helyre került a kedvences listámon, a második és a harmadik azonban kissé mondhatni, alulmarad az indításhoz képest. Ezúttal is a szokásos szereplőkkel indulunk útnak, hogy felderítsük a különleges gyilkossági eseteket, és sajnos nincs más a kezünkben, mint a mostanában teljesen szétesett nyomozónk, Mia megérzései.

Bár maga a történet most is nagyon érdekes, és a gyilkosság/gyilkosságok is elgondolkodtatóak, és a szálakat is lehetetlen felgöngyölíteni, kicsit azért kezd sántítani a sorozat. Legalábbis nekem egyáltalán nem tetszett, ahová karaktereink, vagyis legfőképpen Mia személyisége fejlődik – valami teljesen lezüllött irányba; másrészről pedig a kötet vége úgy tűnt, mintha csak random pattant volna ki az írónk fejéből. Lehet, hogy voltak ugyan elhagyott kis morzsák a könyvben, de nem nagyon lehetett őket felcsipegetni. Eleinte azért tetszett a sorozat első kötete, mert semmit nem lehetett benne előre kitalálni a többi krimivel ellentétben, azonban lassan ez már túlontúl igaz Mia Krüger eseteire. Mert nincs nagyon min elindulni. Igaz, hogy mi, olvasók olyan nyomokat is kapunk, amelyeket a szereplőink nem, de valahogy úgy fest, mintha a történet minden ok-okozati összefüggés nélkül göngyölődne. Kábé véletlenszerű gyilkosságok, a végén meg valami teljesen kusza magyarázat, aminek semmi köze az első háromszáz oldalhoz. Na, így tényleg nem lehet kitalálni, hogy mi fog történni a következőkben. Sokáig csak ülünk a babérjainkon, és próbáljuk emésztgetni a „hallottakat”, aztán egyszer csak az író ránk rúgja az ajtót a magyarázattal.

Ezen kívül elég zavaró, hogy a párbeszédek gyakran egyszerűen csak félbeszakadnak. Én elhiszem, hogy az író fejében ezek teljes összefüggésben folytatódnak, az egyik karakter biztos kitalálja a másiknak a gondolatát, de mi, mezei olvasók nem igazán rendelkezünk Uri Geller képességeivel. Valahogy jobb szeretem, ha a mondatok véget is érnek, és nem csak a háromnegyedüket értem meg.

Mindezek ellenére azért elég olvasmányos, terjedelme ellenére pár délután alatt el lehet olvasni, és úgy gondolom, a részek külön is értelmezhetők. A megjelenések közt eltelt idő miatt például én nem igazán emlékeztem a korábbi kötetek konkrét nyomozására, a gyilkosságokra, és itt visszaemlékezést sem nagyon kapunk, ennek ellenére ennek egyáltalán nem éreztem hiányát, szerencsére. Így azok, akik amúgy ezért nem szeretik a sorozatokat is bátran olvashatják. Így a harmadik kötetre ugyan már nem egy kiemelkedő kategóriába sorolható krimi lett – sajnos –, viszont mint skandináv (norvég) krimi, így is bőven megállja a helyét a mostani silány kínálatok mellett.

Az ugyan számomra nem világos, hogy itt most akkor véget ért-e ez a sorozat, és amolyan trilógiát kaptunk, vagy lesz-e még folytatás, de ha az előbbi, akkor nem kicsit vagyok elégedetlen, ha viszont az utóbbi, akkor kíváncsian várom a fejleményeket. Mert valahogy olyan érzés, mintha lecsúszott szereplőink kezét egyszerűen csak a sűrű, sötét erdőben elengedtük volna, kaptak néhány pacsit, buksi simit, de úgy istenigazából nem éreztem azt a nagy katarzist, hogy na, most akkor végre minden megoldódott, és minden rendben lesz velük. Valahogy túl hamar ért véget a történet, megfelelő lecsapás nélkül.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5 – Nagyon jó.

Karakterek: 7/10 – Mia elég mélyre süllyedt (a korábbi kötetekhez képest is), a jellemfejlődése pedig igazából a nullával egyenlő. Nem tudom most hirtelen, ez záró kötet-e, vagy lesz-e még folytatás, de ha a sorozat itt ér véget, akkor nem vagyok vele valami nagyon elégedett. Ha lesz még folytatás, akkor remélem, a szereplőink végre gatyába rázódnak és összeszedik magukat.

Borító: 7/10 – Az előzőeké sokkal jobban tetszett, de azért ez sem rossz.

+ pont: Mert most sem lehetett kitalálni, ki a gyilkos, pedig még „találkozunk” is vele.

– pont: Mert a karakterek semmit nem fejlődnek, a párbeszédek folyamatosan félbeszakadnak, mintha nekünk kéne kitalálni, hogyan is ér véget egy-egy mondat, pedig nem vagyunk gondolatolvasók, és mert a főszereplő Miánk személyisége most nem éppen szimpatikus.