Ajánló Jodi Picoult Életszikra című könyvéhez

„A terhességmegszakítás ma az Egyesült Államokban legális. Ez elsősorban az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1976-os döntésének az eredménye. Ez mondta ki országosan, hogy az egyes államok nem tilthatják be az abortuszt, az egységesen, az egész országban legális. Októberben kinevezték az amerikai Legfelsőbb Bíróságba Donald Trump ultrakonzervatív jelöltjét, Brett Kavanaugh-t. Ezzel a kinevezéssel az Egyesült Államok legfőbb jogi döntéshozó szerve jókorát mozdult konzervatív irányba, több döntéspárti aktivista pedig attól tart, hogy a konzervatív bírók most újra elővehetik az 1976-os döntést, és hatálytalaníthatják.” (forrás: 444.hu)

Jodi Picoult, aki könyveiben mindig rendkívül megosztó témákat tárgyal, ezúttal az abortusz témakörét vette górcső alá. Egy olyan témát, amely már a kezdetek óta jelen van, és egy örök kérdést feszeget: Lehetnek-e már emberi jogai egy embriónak, és ha igen, kinek a jogai az elsődlegesek. Az embrióé vagy az anyáé?
„Hippokratész azt tanácsolta a nőknek: ha el akarnak vetélni, ugráljanak, rugdossák a sarkukkal a saját ülepüket, amíg az embrió ki nem esik; ha ez mégsem működne, akkor egérürüléket, mézet, egyiptomi sót, gyantát és sártököt kell a méhbe helyezni. Egy nyolcadik századi szanszkrit kézirat szerint forró víz vagy párolódó, gőzölgő hagyma fölé kell ülni. Scribonius Largus, Claudius császár udvari orvosa egy mandragóragyökérből, ópiumból, vadmurokból, opopanaxból és borsból készített főzetre esküdött.”

A kóma, rák, asperger szindróma, és megannyi megosztó téma mellett – amellyel Jodi Picoult kortárs író foglalkozik –, legújabb könyvében az abortuszt vetette fel egy krimibe hajló, fordított kronológiai sorrendű történetszálon keresztül. Adott ugyanis egy női klinika, ahol többek között abortuszt végeznek, s ahol egy ámokfutó lövöldözni kezd, és túszokat ejt. A kötetet olvasván egy egész napot göngyölíthetünk fel, a végkifejlettől kezdve visszafelé haladva aznap reggelig. Vajon ki hogyan és miért került arra a bizonyos klinikára? Kinek mi a (személyes) mozgatórugója, amiért éppen tüntet az abortusz ellen, vagy amiért éppen szüksége van rá? Létezik-e egyáltalán egyetlen helyes álláspont?

Picoult könyveiben mindig az az érdekes – és aki olvasott már tőle, az jól tudja –, hogy sosem részrehajló. A megosztó, vitás kérdéseket mindig, mindkét oldalról bemutatja, megtárgyalja, a szereplőkön keresztül érvel az egyik vagy épp a másik oldal mellett, és sosem ad megoldókulcsot. Hiszen az élet is olyan, hogy nekünk, magunknak kell kialakítani a saját véleményünket, és aszerint helyesen cselekedni. De mi a helyzet, ha a hitünk, vallásunk vagy éppen törvényünk írja elő, mit tehetünk? Mi a helyzet, ha ez a törvény mondjuk változó, és nem egységes? Mihez tartsuk magunkat?

A könyv alapja nagyon erős, ütős, elgondolkodtató, velős, és a cselekményre sem lehet túl nagy panasz, hiszen pörgős, és izgalmas. A fordított történetvezetéssel viszont nem először gyűlik meg a bajom, és most sem voltam vele elégedett. Gondolkodtam rajta félúton, hogy talán az egészet fordítva kéne olvasnom, mint a japánok, hátulról előrefelé lapozva, és talán valóban ez lett volna a helyes döntés, mindazonáltal az ember mindig próbálja követni az író „utasítását”, hogy pontosan átjöhessen az, amit az író átadni szeretett volna a lapokon, történeteken keresztül. Vajon ha fordítva olvassuk a művet, a hatás egészen más lesz? De utólag végül is már mindegy. Így azonban elmondható, hogy elég nehéz eleinte megkülönböztetni a különböző szereplőket, főleg, hogy az elején már mindent tudnunk kellene róluk, ők ismerik egymást, mindenkinek minden nyilvánvaló, csak mi, ártatlan olvasók vagyunk vakon vezetve, és majdnem négyszáz oldalon kell átrágni magunkat, mire minden szereplőt helyrerakunk. Csak a végére tudjuk összerakni a puzzle darabkákat, hogy ki kicsoda pontosan, mi a múltja, mi a története, hogyan jutott oda, ahova, mi a mozgatórugója, és számomra legalábbis ez nagyon zavaró volt. Volt olyan szereplő, akit vagy húsz évvel idősebbnek gondoltam, mire kiderült, hogy gyakorlatilag kábé úgy tizenéves lehet. De lehet, hogy ez is egy olyan hatás, amelyet az írónő át akart adni. Hiszen így szinte muszáj ítélkeznünk, anélkül alakítunk ki elhamarkodott véleményeket a karakterekről, hogy jobban megismernénk őket, és csak idővel értjük meg.

Bár néhol vontatottnak éreztem a könyvet, összességében egyébként már csak a témájáért is megéri elolvasni, és mint mindig, Picoult-nak ez is egy olyan könyve, ami nagyon jó beszélgetésalapot tud szolgáltatni, amely gondolatokat ébreszt az emberben, olyanokat is, amelyek normál, rohanó világunkban esetleg nem érintettek lévén meg sem fordulnának a fejünkben. Ajánlom tehát nőknek (és férfiaknak is) az olvasását, tulajdonképpen úgy tizenhat év felett.

Pontozás: 
Egyedi besorolásom: 4 – Egész jó, tetszett.
Karakterek: 7,5/10 – Izzy karaktere elég szimpatikus, talán vele tudtam legjobban azonosulni, kidolgozott, de a többiek gyakran összefolynak, mivel a történet fordítva folyik, nehéz megkülönböztetni, megismerni őket. Apró morzsákból kell dolgozni, ami néha elég megtévesztő vagy fárasztó tud lenni. 
Borító: 7,5/10 – Nem rossz, de igazából a témához annyira nem találom hozzáillőnek, sokkal ütősebb is lehetett volna, ami utal az abortusz témára. 
+ pont: Mert nagyon érdekes az alapfeltevés, egy olyan téma, amiről aktuális beszélni, írni. 
– pont: Mert nem tetszett ez a fordított idősík, hogy a történet végétől haladunk az eleje felé, és gyakran vontatott volt.