Ajánló Elisabeth Åsbrink 1947 című könyvéhez

Az igazat megvallva, én sokkal inkább egy regényesebb verzióra számítottam, semmint egy ilyen majdhogynem pontokba szedett, tucatjaira darabolt jegyzetek összességére. Minden egyes hónapot végigkövethetünk, azon belül országokra lebontva, hogy hol és mikor pontosan mi történt, egyes mellékszereplők (mert főszereplő nem igazán van) élete merre alakult. Mint egy jegyzetfüzér, rendkívül dokumentarista, de annál informatívabb kötet, amelyben kristálytiszta kép rajzolódik ki az akkori korról, állapotokról mind emberi mind politikai vagy társadalmi szemszögből. Ez persze nem túl jó hír azoknak, akik gördülékeny, fantázia- és eseménydús könyvre számítottak, viszont a tényadatokat jobban kedvelő, földhözragadtabb könyvmolyoknak annál inkább. Mintha egy olyan történelemkönyvet tartanánk a kezünkben, amelyben bekezdésről bekezdésre mindig ugrálnánk az országok és emberek sorsa között. Hol a Józsi nevű kisfiú hányattatását figyeljük, hol Dior kezdeti ruhakölteményeit csodálhatjuk, hol az ENSZ munkálkodását figyeljük, máskor meg épp híres írók vagy énekesnők háta mögött ülünk. S ebből a kuszaságból középtájt ki-kivillan a szerző és felmenőinek története, aki a kötet végén így ír saját könyvéről:

„Az idő aszimmetrikus. A rend felől halad a rendetlenség felé é képtelen visszafordulni…
Talán nem is az évet akarom összerakni. Hanem saját magamat. Nem az időt kell összefogni, hanem engem és a folyton növekvő, összetört szomorúságot. Az erőszakot, az erőszak felett érzett szégyent, a szégyen felett érzett szomorúságot.
Ez az örökségem, ez a munkám? Ez a legfőbb feladatom – hogy esővizet gyűjtsek, szégyent gyűjtsek? A talajvizet megmérgezte az erőszak.”

„Az erőszak egyik következménye, hogy az előttem élő emberek már nincsenek, az emlékek elpusztulnak, s az univerzumot maguk alá temették a felrobbantott épületek. Örököljük a fájdalmat, örökös áramlás a rendből a rendetlenségbe, és nem lehet visszafordítani. Vannak emlékek, látom őket a sötétben, az esőben. Ők a családom. Sötét a fényben.”

Összességében tehát ez egy tényeken alapuló, hangyányit személyes, több szemelvényből összeillesztett mozaik, amely által azonban igen részletes, pontos képet kaphatunk az akkori világról, az egyes emberek pillanatairól, a politikai és társadalmi helyzetről. Egy kis kulcslyuk, amelyen át visszakukucskálhatunk a múltba. A legérdekesebb benne, hogy száraz dokumentarista jellege ellenére talán annak valóságossága miatt mégis több rész igen megrendítő és nem utolsósorban persze elgondolkodtató. Ezek tényleg megtörténtek, és amikor egy apa vagy nagymama egyszer csak soha többé nem jön vissza, vagy nem találjuk már otthon, akkor tényleg meghalt.

Mindent egybevetve inkább a történelmi tudás iránt szomjazóknak tudom ajánlani a könyvet, akiket nem zavar, ha kissé száraz, térben nagyokat ugráló olvasmányt tudhatnak a magukénak.

Pontozás: 
Egyedi besorolásom: 4 – Egész jó, tetszett. 
Karakterek: 7,5/10 – Nincs nagyon mit elemezni rajtuk, hiszen alig-alig tudhatunk meg egyikről másikról valamit, egyikük sem kerül közel hozzánk.
Borító: 8/10 – Tetszik, nagyon szép a kivitelezés, illik a témához és a kemény borító sem hátrány.
+ pont: Mert sokat megtudhatunk a második világháború után történtekről világszerte. 
– pont: Mert számomra gyakran túl száraz volt.