Ajánló Daniel Cole Hóhér című könyvéhez

Mivel az első rész bőven a kedvenceim közé került, és igazán elégedetten tettem le a kezemből, miután pár óra után kivégeztem, igen magas elvárásaim voltak a második résszel kapcsolatban is. Ezek részben teljesültek, részben viszont ennek a Hóhérnak a minősége alulmaradt a Rongybabához képest.

Kicsit mintha kapkodósra sikerült volna a történet, amolyan se eleje, se vége, kifejezetten semmire sem jövünk rá teljesen, arra pedig végképp nem, hogy ezeknek a gyilkosságokhoz mi köze a múltkori esethez – de reméljük, hogy ez a harmadik részben kikristályosodik majd előttünk. Szóval a történet kuszasága miatt nem igazán lehet előre tudni, hogy mi történik, kit gyanúsítsunk, sőt, még kvázi gyanúsítottunk sincs, most viszont az első résszel ellentétben nem biztos, hogy ez plusz pont, mert mindez talán csak az összeszedetlenség számlájára írható. Mindenesetre természetesen nagyon izgalmas a New York-i esetek nyomába (is) eredni, és az biztos, hogy közel sem egyszerű esettel/esetekkel van dolgunk, és bár a kötet végén az író azt mondja, hogy ez a rész élvezhető az előzmény nélkül is, momentán én azért örültem volna több visszacsatolásnak, mert hónapok kihagyásával nehéz visszaidézni, pontosan mi is történt az előző részben – és azért igenis van jelentősége, hogy mi történt pontosan például Wolffal. Ugye, emlékszünk még rá? Na, ebben a részben közel sem ő a főszereplő, hanem Baxter és az egyik új társa, Rouche kerül a középpontba – kísértetiesen hasonló jelleggel, mint az előző részben –, de legalább régi-új kedvencünk, Edmunds is több szerepet kap.

Szomorú megállapítás viszont, hogy a jellemfejlődés szinte teljesen elmarad. Baxter nemhogy szimpatikusabb lenne, hiába főszereplő, inkább távolabb kerül tőlünk, olvasóktól, Edmundstól pedig valami többet vártam volna. Még mindig stagnál a helyzet mindenki életében/magánéletében, mintha nem is telne az idő a regényben – persze így visszagondolván lehet, hogy nem túl nagy időintervallumot ölel fel a két kötet sajnos.  A humor itt is jelen van, és néha igazán üdítő, néha viszont elég erőltetettnek tűnik, főleg ilyen tragédiák esetén.

Mindazonáltal azt hiszem, teljesen reális benyomást csak akkor kaphatunk, ha a harmadik – vélhetően záró részt, de ebben még az író maga sem biztos – is elolvastuk, és reméljük, az majd teljes mértékben összeköti az első két részt, Wolf is több figyelmet kap majd, és hogy az értelmezhetőség végett több visszacsatolást kapunk majd az előző részekhez. Valamint, ha már mellékszálak, jó lenne az egyes szereplők magánéletében is elvarrni az elvarratlan szálakat, nem csak úgy hagyni őket lógni a levegőben.

Összességében tetszett, de azért vannak hiányosságai. Ezeket leszámítva viszont fordulatos, gyorsan olvasható, izgalmas, eléggé tragikus, de néha könnyed hangvételű krimiről van szó. Nos, hát, aki olvasta az első részt, annak szerintem annyira nem okoz meglepetést, aki pedig nem, az mindenképpen azzal kezdje, már csak azért is, mert szerintem az igencsak nívósabb minőségű.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5 – Nagyon jó.

Karakterek: 8/10 – Edmundsot még mindig nagyon szeretjük, de ebben a részben eléggé összekuszálódnak a dolgok, és sajnos Baxter nem lesz szimpatikusabb.

Borító: 9/10 – Nekem nagyon tetszik, mutatós, jobb, mint az első részé, és illik a sztorihoz is.

+ pont: Mert izgalmas volt, fordulatos, kuszasága miatt pedig eléggé kitalálhatatlan végül is.

– pont: Mert kicsit olyan össze-vissza volt az egész, néha csak kapkodjuk a fejünket, és már mi magunk se tudjuk, hova tart ez az egész. Reméljük, a harmadik részre majd már kikristályosodik.