A. M. Aranth: Oculus

Nem voltam készen egy olyan könyvre, ami miatt egy érzelmi hullámvasúton ülök majd, és nem vártam olyan történetet, ahol azt sem tudom, ki a rossz és ki a jó.

A könyv végén olyan pofont kaptam a könyvtől, hogy szinte a fal adta a másikat. Ekkor azt éreztem, hogy felszállok az első Budapestre tartó vonatra, és elbeszélgetek az íróval arról, hogy hogyan is illik befejezni egy könyvet – azóta pedig már beszéltem vele róla, és a befejezés utáni érzéseimet felváltotta az, hogy ez igenis így volt jó. Ugyanakkor ténylegesen úgy éreztem magam, mintha 400 oldalon keresztül olyan szinten átvertek volna, mint még sosem. Ekkor megértettem az ajánlást is, és úgy döntöttem, hogy egy kicsit magamra fogom venni azt.

Azt pedig bátran kijelenthetem, hogy ez a legjobb Aranth könyv, amit eddig olvastam. Valójában ez a harmadik történet mindössze, viszont ez a leginkább kiemelkedő.

Voltak érdekes pillanatok és ötletek a könyvben. Már az első oldalakon megbotránkoztam azon, hogyan is lesz valakiből oculus – személy szerint nem tudtam volna elviselni, ha velem ilyet tesznek, főleg mindenki szeme láttára. Az első fejezeteken csak pislogtam, hogy „Úristen, most mi lesz?”

Éppen a buszon ültem, nagyjából fél óráig tartott az utam, és rajtam kívül kettő személy volt a járműben. Ebből egy a sofőr. Itt kezdtem el olvasni, és a könyv azzal nyit, hogyan is válik valaki oculussá. Nos, rólam tudni kell, hogy mondhatni vizuális típus vagyok, és ez a jelenet egy kicsit sok volt számomra – szinte rosszul voltam, és be kellett csuknom pár pillanatra, nehogy elájuljak ott helyben.

A következő oldalakon pedig az értetlenség vett rajtam erőt. Truth kimenőt kapott a „főnökétől” (nevezzük így) abból a célból, hogy összepakolja az otthoni dolgait, ha jól emlékszem. Délután hat órakor történt ez, és hét órás kimenőt kapott, így kereken tizenhárom órára kellett visszaérnie. Itt annyira összezavarodtam, hogy majdnem hangosan meg is szólaltam, hogy „Mi?!” A karórámra is rápillantottam a biztonság kedvéért, és azon gondolkodtam, hogy akkor most mi van.

 

Erre a kérdésemre a történetben később kaptam választ – a jelenet lényege az volt, hogy Truth és Verity (aki a főnöke) elmentek egy iskolába, ahol feltettek egy tesztkérdést a diákoknak. Azt, hogy miért hosszabb a nap az Avalonon, mint a Földön. Itt már kezdtem kapisgálni a tizenhárom órát, de arra nem voltam felkészülve, hogy egy 13 éves srác olyan tudományos választ ad, hogy csak tátom a számat. Egyszerűen annyit éreztem a mondat közben, hogy vagy földrajz vagy kémia faktosnak kellett volna lennem, nem matekosnak.

Egy nagyon jól kidolgozott világgal találkozhatunk a történetben. Van előzménye, nem csak úgy van – általában ezzel szoktak problémáim lenni, hiszen rengeteg könyvben nincsen előzményszál, és semmit sem ismerhetünk meg a régmúltból. A háttérben hatalmas, kreatív ötletek húzódnak meg, ezek nagy része a történet utolsó etapjában kerül a felszínre, és ekkor nagyon felpörögnek az események.

Ebben a pillanatban a történetnek már csak olyan karakterekre van szüksége, akiknek vannak céljaik, ezek érthetőek, maguk a személyiségük érdekesek, egyediek.

A főszereplőkkel nagyjából egy idős voltam, miközben olvastam a regényt, éppen ezért is lepett meg néha, hogy mit mond Truth és Aoi. Kicsit furcsának találtam a viccesnek szánt mondataikat, viszont tudtam, hogy ez egy másik bolygón játszódik. Ilyenkor már tényleg bármi lehet.

A könyv Truth szemszögéből játszódik, aki oculusként szolgál – emellett azonban sikerült megtartania a személyiségét. Ami szerintem néha irritáló volt. Egyszer azon gondolkodott, hogy vajon túl sokat nyafog-e. Én pedig kapásból igennel válaszoltam volna erre. Megértettem a lányt elég sokáig, hiszen senki sem szeretne oculus lenni, vagy éppen ilyeneket hallani az anyjától – de egy idő után már sokat hangoztatta, és túl sokszor ismételte, ami irritálóvá vált.

Most egy kicsit szívtelennek tűnhetek, de egyszerűen egy idő után túl... sok volt a lányból. Emellett Aoi személyisége erősen emlékeztetett egy volt osztálytársaméra, akire bármikor lehetett számítani – vele szemben Aoi túlságosan... tornádó volt.

 

A többi szereplővel nem szeretnék részletesen foglalkozni, mindannyian hatalmas változásokon estek át a könyv végén – személy szerint én ezért is éreztem elárulva magam.

Van egy nagyon jól felépített világunk, ami egy szuper történettel vegyül – viszont helyenként idegesítő szereplőket is kapunk mellé. A kötet végét kicsit gyorsnak éreztem, hirtelen felpörögtek az események, és nem tudtam hova kapni a fejemet. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy olvashattam, és bátran ajánlom a sci-fi műfaj rajongóinak!

 

Eredeti bejegyzés: Évi kuckója