Totem és tabu: az írói habitus születése – Garaczi László Hasítás című regényéről

Béla bácsi, a pszichológus díványán az elbeszélő mindenről tud, aminek köszönhetően ez a könyv előre és hátra dolgozik. Az ambaradan (vagyis a különös zűrzavar) mágikus idejében mozgunk, ahol minden egyetlen pillanatba sűrűsödik, és teljesen relatív, hogy melyik irány melyik. A különböző történetek motívumai közös jelölőhálóban egyesülnek, a verbális univerzum pontról pontra leleplezi magát.
A Hasítás lapjain a mesélésről szóló mesélés valódi mesélésbe csap át. Magyarázatot kapunk arra, hogy miből fakadt az egész regényfolyam, hogy mikor és miként írhatta meg mindezt az az elbeszélő, akivel a többi kötetben leírt események megtörténtek. Megértjük, hogyan függ össze Marcus Aurelius tanítása az akarattalanságról és az Utolsó tangó Párizsban című film, és betekintést nyerünk a fiatal lemur örökké újrarendeződő szerelemsorába. Megszületik egy új műfaj: búcsúlevél – folytatásokban, aztán a régi műfajok (sportújságcikk, képleírás stb.) is sorra új értelmet nyernek. Mindez talán csak annak a mellékhatása, ha az ember egy könyvekkel telepakolt ágyon veszíti el a szüzességét.
A legszórakoztatóbb epizódok persze írói munícióként is aranyat érnek, ezért nemcsak szublimálás ez a regény, hanem bevezetés a szublimálás feltárásába is, hiszen egyes jelenetek életanyagként, majd kicsit később elkészült irodalmi mű formájában is helyet kapnak a regényben. A Hasításban mindig pontosan tudjuk, hol járunk, egyedülálló módon mégis képet alkothatunk az irodalmi és a hétköznapi sík viszonyáról, ugyanis mindkettő kendőzetlenül és frissítő humorral jelenik meg.
Sorban következnek a valóság megidézésének újabb és újabb példázatai: van itt horrorflmbe illő újraélesztés, de egy utazás során megelevenedik és elmozdul Párizs is, a kamaszkori filmélmény helyszíne. Az emlékek sosem maradnak egyedül, mindig sorozatokba rendeződnek, a traumatikus jeleneteket például a „tam-tara-ram” kód fűzi egybe. És aztán van hová hazatérni: snitt, és máris minden átrendeződik, az elbeszélőt szabályos család veszi körül, élettársával gyereket nevelnek, de valami itt sem stimmel. Feltűnik egy korábbi epizódból már ismerős túlélőkés: ami korábban egy öngyilkos küldetés letéteményese volt, most a meghitt körben elköltött vacsora kiegészítője lesz. Vajon minden visszájára fordul?
Baljós és csitító jelek, „karma remix”, amelyben egyesül minden, ami félresikerült, de mégis jó a vége – minden, ami csak a képzeletben létezik, és egy ponton mégis életrajzi valóságot fog alkotni. Delírium és tűpontos memoár ível az apokaliptikus révülettől a jelen pragmatikus esztétikájáig: „Szép az, ami egyre jobban tetszik.”

Berta Ádám