Tényleg ismerjük a gyerekünket?

Bencze Blanka középiskolás, érettségi előtt áll. Regényének főhőse, Molnár Málna mégis többet tud ezekről a fogalmakról, mint sok női magazin együttvéve. Egy árulás után – egy kevésbé szép napon szerelme ölében találja a legjobb barátnőjét – azon kapja magát, hogy meg kell változnia. Rögeszméjévé válik az amúgy sem túlsúlyos lánynak egy kitűzött cél, a 45 kilogramm elérése. Méghozzá bármi áron. És innentől tényleg minden más eltörpül, semmi sem fontos, nem is lát ki a dekagrammok, szénhidrátok, bevitt kalóriák egyre elhatalmasodó árnyékából. Elfogynak az emberek körülötte, nem érdekli a suli, a családja is csak addig számít, amíg mindent úgy szervez, hogy ne sejtsék meg, mi történik vele. Óriási fekete és szürke ruhákban jár, több rétegben húzza őket magára, hogy elrejtse az annyira vágyott fogyást, meg azért is, mert folyton fázik. Ezért még aludni is csak pulcsiban képes. Mert ugye ebben az az ördögi kör, hogy hiába lesz egyre vékonyabb, hiába látja a kiálló ízületeit, bordáit, és lapos mellkasát, izmok nélküli combjait, sosem lehet elégedett a képpel. Mindig bűntudata van amiatt, ha eszik valamit, és rémképei arról, hogy akár egy dekát is hízott.

Egy kamaszlány vívódásai, váltogatott diétái, éhezései, rosszullétei, vagyis leginkább útkeresése és egyre fojtogató hazugsághálója rajzolódik ki a Pulcsiban alszom lapjain. Teszi mindezt sokszor humorral, könnyedén, nagyon olvasmányosan, és hitelesen, remekül hozva a kamaszok nyelvét, gondolati csapongásait, végletességét. Szeretnénk megrázni néha őt is, az anyját is, miközben nagyon drukkolunk, hogy egy közben feltűnő új barát, vagy a kiderülő igazság felnyissa hősünk szemét, és ne forduljon át ez a kalóriahajsza valami nagyon súlyos egészségügyi problémába. Biztosan sok lány ismer kicsit magára, vagy gondolkodik el azon, hogy ami belülről nekik ennyire természetes, az valójában nem az, sőt nagyon is veszélyes. Visszafordíthatatlan károsodást okozhat a szervezetükben.

Amanda Prowse már nem kamasz, regénye sem nekik, sokkal inkább a felnőtteknek, sejthetően nőknek, anyáknak íródott, a Tápláló szeretet tehát más szemszögből mutatja meg ezt a harcot. Itt kívülről látjuk a folyamatokat és inkább azokon a stációkon kísérhetjük végig a családot, amíg eljutnak a tagadásból a felismerésig. Amikor olyan döntéseket kell meghozniuk, melyeknél a racionalitást kell be-, az érzelmeket pedig kikapcsolni. Megrázó belegondolni, hányszor mondhattuk már ki azt a mondatot mi is, amit a regényben az anya: „… mindkét lányommal kiváló a viszonyom. Jobban ismerem őket mindenki másnál, és meggyőződésem, hogy feltűnt volna, ha…”. Biztosan tudjuk, hogy mikor, mennyit evett? Hogy amit lenyelt, az később nem landol a vécékagylóban vagy kis nylon zacskókban? Hogy ezt nem azért teszi, mert egy idolhoz akar hasonlítani, hanem, mert nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy amit lenyel, attól ő gusztustalanná válik? Nem, nincs benne, logika, azért mentális betegség, nem egyszerűen arról szól, hogy eleget eszik-e valaki.

És ami a legszörnyűbb, hogy nem csak azzal történhet meg, akire nem figyelnek otthon. Ahogy a Tápláló szeretetben is az a legmegrázóbb, ahogy egy igazán harmonikus és gondoskodó család tesz meg mindent, abban bízva, hogy a szeretetükkel át tudják segíteni a lányukat ezen, és törnek meg, fogynak el lelkileg ők is ebben a hosszú, és lélekölő harcban. Nem csak a 34 kilóra aszott, kiálló csontú lányuk testének képe lehet sokkoló, és nem csak az a tehetetlenség, hogy hiába örülünk egy legyűrt pirítósnak, később azt is megtaláljuk egy bögre alján… Nem tudom, hogyan lehet azt feldolgozni, hogy a tizenöt éves gyerekünknél csontritkulást állapítanak meg, a szívizmai sem bírják az éhezést, ő mégis utolsó erejével is képes kitépni a szondát, amin keresztül etetik. Mert feladta? Mert már semmi sem fontos neki? És közben az ember csak magát hibáztatja, vagy, ahogy megfogalmazzák a regényben: „Az anyja vagyok. Mégis van valami ötleted, hogyan ne csináljak belőle személyes ügyet?”.

A Pulcsiban alszom Málnája még talán időben jó felé kanyarodott, míg a Tápláló szeretetben azt láthatjuk meg, hogy mi az a legmélyebb bugyor, ameddig el lehet jutni az anorexiában. És ez a szenvedés nem csak az érintetté, hanem mindenkié a környezetében. Kiszámíthatatlan és lélekölő harc, melyet meg kell vívni.

Mihály Erika
Fotó: flickr.com
A cikk eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2018/1-es számában jelent meg.