Tényleg ennyi lenne?

Szécsi Noémi nemcsak azért zseniális, mert a magyar irodalmat mindig friss impulzusokkal gazdagítja, és szuverén mindaz, amit csinál, legyen szó babanaplóról vagy vámpíros regényről, hanem mert lebilincselően tud történeteket mesélni, ezért könyvei olvasmányosak, szórakoztatók, könnyen szerethetők. Az Egyformák vagytokra viszont csak az előbbiek érvényesek, az utóbbiak nem. Ez egy keserű, kegyetlen és bonyolult mű, melyet sem az elbeszéléstechnikai bravúrok, sem az elbeszélt egyedi (ám egyediségükben nagyon is jellemző) sorsok nem tudnak megédesíteni.

A regény a Bárdy család krónikáját elbeszélő trilógia zárókötete (Nyughatatlanok, Gondolatolvasó), de a korábbi könyvek ismerete nélkül is élvezhető. A Bárdy sarjak csak ellentmondásos, sőt visszataszító mellékszereplői a könyvnek. A végső pusztulás előtt furcsa zárványként tűnnek fel.

A mű tulajdonképpen két nap krónikája: egy lakásétteremben tartott vacsora és a rákövetkező nap eseményeit meséli el, melynek epizódjai közé emléktöredékek ékelődnek a két főszereplő nő életéből. A kerettörténetből és a múlt morzsáiból, mint apró mozaikdarabkákból áll végül össze egymással már gyerekként barátkozó Em és Elza – hol jobban, hol kevésbé, de újra és újra – összefonodó sorsa. A könyv három fejezetekből áll, melyek feleselnek egymással, így egészítik ki, írják felül és át egymást. A nyitó és a záró fejezetben a szorongó, művelt történész, Em, míg a közbülsőben Elza, a laza, könnyűvérű jogász beszél.

Az Egyformák vagytok bonyolult struktúrájú, nehezen befogadható könyv, dolgozni kell vele. Nemcsak azért, mert az elbeszélőink otthonosan mozognak a könyv történetei között, hiszen róluk szólnak, és míg mi, olvasók, épp csak próbáljuk felvenni a fonalat, ők már tovább száguldottak, hanem mert mindketten hihetetlenül intelligensek, ezért olykor nagyon kell figyelni, nehogy lemaradjunk. Ajánlom, hogy aki egyszer nekiveselkedett és végigolvasta, kezdjen neki újra, mert egész másképp hat a könyv, akkor, amikor már nem csak a cselekményre koncentrálunk.

A regény számomra elsősorban a női szerepekről szólt. Szerencsére egy percig sem éreztem azt, hogy Szécsi csak felmondja a politikailag korrekt leckét és elpuffogtatja az éppen divatos közhelyeket. Sokkal mélyebbre ás, komplexen vizsgálja a problémát. Fő eszköze a burjánzó struktúra és a nyelv. A könyv által majdhogynem zsigeri módon megtapasztalható, hogy mit jelent ma kelet-európainak, vidékinek és nőnek lenni. Hősei áldozatok, de nem feltétlenül azért, mert egy erőszakos férfi visszaél kiszolgáltatottságukkal. A társadalmi konvenciók belülről és kívülről és kötik őket, hiába okosak, hiába talpraesettek, ők is kénytelenek elfogadni a játékszabályokat, és aszerint élni az életüket.

A regény főhősei legalább annyira önmaguk áldozatai, mint amennyire a kornak és a körülményeknek. Hiába különbözőek, egyikük sem találja a helyét, önmagát és a boldogságát. Intelligenciájuk pedig nemhogy megkönnyítené helyzetüket, hanem csak ront rajta. Szarkazmusuk, cinizmusuk miatt távol vannak mindentől és mindenkitől. Az Egyformák vagytok azért fájhat minden olvasójának, legyen akár nő, akár férfi, mert valami alapvetőt ragad meg abból, amit minden középkorú megtapasztal.

Nincs benne semmi katartikus. Nincs kiemelt pillanat, amikor bekövetkezik a felismerés, hanem csak megtörténik, láthatatlanul és érzékelhetetlenül. A maga teljes kisszerűségükben dől össze az élet. Bármerre is indulunk el, legyünk férfiak, nők, ugyanoda jutunk. És egy ponton majd mind belátjuk, hogy ennyi volt. Feladjuk a reménykedést, mert már tudjuk, bármennyire is rázzuk, nem pottyan ki semmi ebből a dobozból. A csoda elmarad, mi meg marakodhatunk tovább, jöhet csalás, megcsalás, hazugság, pusztulás, maga a szürke semmi.

Hományi Péter