Született rocksztár

Lenyűgöző, mert bár az első kötetet is kedveltem, össze sem tudom hasonlítani a korábbi élményt azzal az érzéssel, amivel ezt letettem. Olyannyira a hatása alá kerültem, hogy úton-útfélen erről beszéltem, viszont nem tudtam róla írni. Mert éreztem, hogy valami nincs rendben, valami nem stimmel, ezért gondolkoznom kell.
Ez a kötet is, ahogy a ciklus előző része, többnyire banalitásokból építkezik. Egy átlagos fehér, európai, heteroszexuális férfi beszél az életéről. Könnyen olvasható naplószerű leírásokat, életképeket kapunk, melyekből persze kiemelkednek bizonyos drámai tetőpontok. Ilyen például az öncsonkítás vagy a babafoglalkozás története. Knausgård a szexualitást szégyenlős protestáns módjára kitakarja, ezért hiába a szerelem a hívószó, senki ne számítson pajzán leírásokra.

Ez egy egészen másfajta sztriptíz.

Olyan mintha egy kifordított Facebook-profilt nézegetnénk, amin a tulajdonos, szemben a többi felhasználóval, nem élete napos, hanem éppen árnyoldalát fedné fel. Sőt, és itt kezdett gyanússá válni a könyv! Nemcsak saját magáról, hanem a legközelebbi hozzátartozóiról: feleségéről, anyjáról, testvéréről, anyósáról és gyerekeiről beszél kendőzetlenül. Ha nem is egyedülálló, mindenesetre szokatlan ez. Hisz, egyrészt, hogy az intimitást megőrizzük és önmagunkat is védjük, ilyen módon csak a belső körünkhöz tartozó barátainkkal beszélünk, ha egyáltalán beszélünk. Bár a legtöbbször még velük sem, hiszen ki szeretné teljesen kitakarni magát mások előtt, főként ilyen következetesen és részletekbe menően. Másrészt a családtagok nyilvánosság előtti „kibeszélése” etikai problémákat is felvet. Knausgård nem törődik semmivel, könyve egy grandiózus kísérlet része, melyben radikálisan hátat fordít a fikciónak, és újfajta irodalmat művel. Az irodalom határait keresi, úgy, hogy látszólag leszámol minden gátlással, és megpróbál a lehető legtisztábban beszélni a saját életéről, gondolatairól. Olvasóját pedig egyszerűen berántja a könyvbe azzal, hogy kihasználja a mindenkiben ott rejtőző voyeurt.

Egyszerű, könnyen olvasható szöveget kapunk – semmi formabontás, semmi kísérletezés –, melyben Knausgård ott folytatja, ahol Augustinus a Vallomásokkal abbahagyta. Nyilván a két szöveg tétje egészen más, de tulajdonképpen a hangsúly ugyanott marad: a személyes élmény megírásán, a legintimebb, belső lelki világ őszinte, vagy legalábbis annak szánt föltárásán. Mindezt ez a norvég férfi olyan természetességgel és olyan szuggesztíven teszi, hogy képtelenség letenni a könyvét.

Ennek az őszinteségnek persze a honi irodalmi berkekből kilépve már nincs tétje, hiszen egy magyar olvasó számára a szereplők ismeretlenek, és akár kitalált alakok is lehetnének, ezért a szaftosabb, bulvár jellegű történetek után csak enyhe pikáns íz marad, mely az olvasói kíváncsiságot ugyan valamelyest felcsigázza, de funkciója inkább abban áll, hogy hitelesítse az elbeszélőt.

A kötet felépítése követi a korábbiét, azaz a történeteket esszéisztikus részek tagolják. A kétféle szöveg nem különül el egymástól, hanem kiegészíti, erősíti egymást. Az elbeszélő problémái, kérdései egy huszonegyedik századi ember (férfi) problémái, aki mikor szembesül azzal, hogy a 19. századi ideák, melyek még a mai napig meghatározzák a gondolkodásunkat, ha szerelemről, gyerekekről vagy a családról beszélünk, használhatatlanok, megpróbálja felülírni azokat. Ezek a gondolatkísérletei a leginspirálóbbak.

Knausgård egy jelenség, egy irodalmi popsztár. Olyan, mintha a barátunk lenne, pedig sosem találkoztunk, mégis többet tudunk az életéről, a családjáról, mint kollégáinkról, szomszédunkról, vagy akár egyes hozzátartozóinkról. Ám felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg ismerjük-e őt? Megismerhető-e személyisége az általa elmondott történet alapján? Hihetünk-e neki? Hazudik-e? Még ha nem is szándékosan, de elhallgat-e fontos eseményeket?
Másképp feltéve a kérdést, elbeszélhető-e egy élet? Melyek életünk kulcsjelenetei, vannak-e egyáltalán? Ezek a kérdések elvezetnek az identitás kérdéséhez, hogy valójában kik vagyunk, mik vagyunk? Knausgård véleményem szerint erre kíváncsi, ezért faggatja saját életét szüntelen, és erre az önértelmező-projektre hívja meg – egy született rocksztárhoz illőn: szerénytelenül – minden olvasóját.

Kép: veja.abril.com

Hományi Péter