Rohamléptekben az ismeretlen szerelem felé: David Grossman könyvéről

In medias res: Jeruzsálem utcáin

A cselekmények kellős közepébe csöppenünk, melynek fókuszában egy ismeretlen kutya és egy Aszaf nevű fiatalember áll, akinek a szemszögéből és tudáshorizontjából láttatja az eseményeket a külső narrátor, azaz úgy fedezzük fel olvasóként a világot, ahogy az a város forgatagában pórázon tartott házikedvenc után loholó Aszaf számára feltárul.

Mint kiderül, a fiúnak egy megbízást kell végrehajtania, melynek célját az apja majdnem-barátja, a Köztisztasági Hivatal helyettes vezetője fogalmazza meg: visszaadni a tulajdonosának a kóbor ebet, egyúttal meg is büntetni őt gondatlanságáért.

„A kutya boldogan csóválja nagy, bozontos farkát, embereket és autókat söpör vele félre. Aszaf szinte megbabonázva követi. A kutya néha megáll, felemeli a fejét, beleszimatol a levegőbe, aztán szalad tovább. Befordul egy mellékutcába, félresöpör mindent és mindenkit. Meg fogja találni az otthonát, Aszaf átadja őt a gazdinak, aztán viszlát.” (15.)

Erről a gazdiról pedig a kutya keresési képességeire hagyatkozva, szagok és képek emléknyomai vonalán tudunk meg egyre többet, és ebben rejlik a regény talán legnagyobb érdeme: hogyan áll lépésről lépésre, mozaikokból össze egy ismeretlen személy, pusztán a városban megtett útvonalát követve, a fiú pedig spekulációkba is kezd. A lány testi-lelki valójáról, identitásáról, hozzá társított tulajdonságairól fantáziál.

A merengésre természetesen nem jut sok idő, hiszen folyamatos mozgásban vagyunk. A regény keresési jelenetei, a más személyekkel érintkezésbe lépő, és csakis e módon körvonalazódó énekeslány, Tamar titokzatos alakja, akinek színre lépését tudatosan késlelteti Grossman, végig feszültség alatt tartják az olvasót, és eszünkbe juttathatnak filmes módszereket, a flashback és a gyorsított felvétel különböző eljárásait, kamerakezelését. Ugyanakkor mesteri – Rajki András magyar fordítónak is nagyban köszönhetően –, ahogyan a perceptuális élményeket fokozatról fokozatra, láncreakciószerűen írja le a szerző, majd pedig átvált a lány nézőpontjára.

„Huszonnyolc nappal azelőtt, hogy Aszaf találkozott Teodórával és először hallott Tamarról, akkor, amikor még munkába sem állt a Városházán, amikor még azt sem tudta, hogy Teodóra létezik, és amikor még álmodni sem álmodott Tamarról, Tamar elkezdte járni az utcákat.” (51.)

A lány késletetett színrelépésének nyilván jól irányzott szándéka van: négy héttel korábban kapcsolódunk be a lázadó természettel megáldott kamasz testvérmentő akciójába, aki, hogy legközelebbi rokonát kimentse egy drogdílerbanda karmaiból, el kell tűnjön a civilizált világ elől, hozzá kell szoktatnia magát az utcai élet fertőjéhez, így egy különös alvilági pokoljárás veszi kezdetét.

A leírás rétegei és problémái

Grossman szélesre nyitja az ollót, ami a könyv stiláris rétegeit illeti: a legszárazabb leírások, melyek a legkeményebb utcai jelenetektől a különböző erőszakos momentumok megelevenítéséig sok-sok emlékezetes pillanatot tartalmaznak, elvegyülnek a szinte túlzóan intim és gyöngéd, a realizmuson túllépő valóságábrázolással, ehhez járulnak hozzá az olykor szöveghűen is beidézett melankolikus dallamok, melyek közül is kitüntetett szerepbe kerül Leonard Cohen Suzanne-ja, amelynek szöveghű idézése valamelyest anticipálja a történet kifutását.

„És te útra kelnél véle, / Bárhová vakon követnéd, / És te tudod, bízhat benned…!” (92.)

Csakhogy az utcai éneklés, e búskomor dallamok zengése az életben maradás zálogaként is funkcionál, és túl sokáig nem ringathatja magát az olvasó az álomszerű leírásokban, a komfortzónából a szerző rendre kimozdítja őt.

A regénynek ezek a hirtelen kimozdítások zaklatott tempót kölcsönöznek, amit az tesz mégis befogadhatóvá, hogy legalább annyi támogató figura is színre lép, mint ahányan a főszereplők életére törnek ebben a forgatagban.

Ugyanakkor nem mindig érezhető, hogy az ünnepélyes vagy szikár mondatok mögött megtalálnánk a fókuszt, sőt, arra is rá kell világítani, hogy a fülszöveg szerint tizenhat éves fiúszereplő saját életkoránál gyakran jóval idősebb vonásokat mutat, amely bár fakadhat koravénségéből is, de erre talán reflektálhatott volna érintőlegesen a szerző, mert így időről időre elbizonytalanodunk a karakter integritását illetően.

A könyv borítója.

Műfaji váltás és szerzői prekoncepció

A regény több kategória között billeg, de inkább a detektívregények zsánerét idézi fel a történetvezetés első felében, míg a két főszereplő találkozásával – a potenciális érzelmi szál megjelenése révén – a lélektani dráma, később a romantikus regény elemei is megjelennek és felerősödnek.

„Tamarnak hirtelen hiányozni kezdett a hosszú haja. A sűrű hajkorona mögött legalább egy kicsit el lehetne bújni, és most nem érezné magát ilyen védtelennek, szinte csupasznak. És miért mondta azt, hogy mit csináljunk? Mi közük nekik egymáshoz? Mi ez a többes szám? Szeretett volna hátralépni, és képtelen volt rá; kezdett meghasonlani.” (379.)

Talán itt érezheti az olvasó először azt, hogy a szerző némiképp lódít, vagy ha nem akarunk ennyire radikálisan fogalmazni, azt mégis meg kell jegyeznünk, hogy Grossman prekoncepciója eluralta a cselekmény lehetséges kifutását azzal, hogy két, egymásnak addig ismeretlen embert egyetlen fatális végkifejlet, az egymásra találás irányába vezérelt.

Csakhogy ezen a ponton részben el is veszítjük a karaktereket, hiszen kilépnek saját autonómiájuk keretein, és olyan külső szándék szerint kezdenek el mozogni, amelynek kényszerítő jellegében egy beteljesülés történetének bábfiguráivá válnak.

Félreértés ne essék, a szerelmi egymásba habarodás folyamata végbemehet két fiatal között, akár gyors lefolyással is, de egy ilyen fellángolás ennek a regénynek a logikájából valószínűleg nem következhetett volna: az átélt események traumatikus légköre egész egyszerűen megvonja a lehetőséget egy másik ember mély, érzelmi alapú befogadására.

Azzal, hogy Grossman a megannyi előzmény, kegyetlen és kiszolgáltatott élethelyzet, harci jelenetek és akció után a regény zárófejezeteiben „a gonosz elnyeri a büntetését, a fiatalok pedig egymásra találnak a szerelemben” logikáját juttatja érvényre, tulajdonképpen saját valóságigényének veti alá a regény saját, belső realitását, ezzel rontva a lehetséges katarzis esélyeit, mely, ha szorosan követjük a cselekményt, évek múltán, de legalábbis hosszú ideig tartó testi és lelki felépülést követően akár be is következhetett volna.

Ebben a formában viszont olyan mesésen rövidre lett vágva a sztori, hogy végülis nehéz hitelt adnunk olvasóként a hirtelen bekövetkező társadalmi el- és visszarendeződésnek, illetve a családi boldogságnak.

Összegzés

Mindennek ellenére lüktető és értékes könyvről van szó, melynek cselekményében gyakorlatilag egy házikedvenc diktálja a tempót végig, ő köti össze jelek küldésével, ugrálással, ugatással az elsőre emberi fejjel véletlenszerűnek tűnő epizódokat, és a regény e vonatkozásának természetesen felemelő ereje van az olvasó számára, hiszen humán és nem-humán olyan koegzisztenciájára, összefonódására mutat rá, amely csak nagyon kevés irodalmi műben jelenik meg ennyire feszített narratíva mentén.

És talán az is eszünkbe juthat, hogy az emberi lénnyel szemben, amely ezerféleképpen tudja elrontani saját életminőségét, egy állatnak mekkora akaratereje van, amellyel gazdájának rossz döntéseit kozmetikázhatja, és kitartása, eredendő és megkérdőjelezhetetlen jószándéka révén éppen a kutya ébresztheti fel az emberben ott lakozó, de sajnos igen gyakran háttérbe szoruló lelkiismeretet.

mindennapkonyv.hu / Tinkó Máté