Regény helyett – Vida Gábor: Egy dadogás története

Erdélyről rengeteg közhelyet tudnánk felsorolni a medvékről, a hegyekről, Csíksomlyóról, a székely ember bicskájáról, köménypálinkájáról és durvaságáról, de valójában azt hiszem, hogy még mindig nem tudunk semmit arról, hogy mit jelent partiumi magyarnak vagy székelynek, magyarországi fogalmakkal operálva erdélyinek lenni. Vida Gábor regénye, pontosabban memoárja ezt az Erdély képet árnyalja, miközben éppenséggel a nagy Erdély regény megírásának lehetetlen feladata elől tért ki ezzel művével.

Az utóbbi években mind a külföldön, mind a hazai szépprózában is sorra jelennek meg az autofikciós művek. Elég csak Nádas Péter friss Aegon-díjas Világló részletek című remekművére, a Lydia Davis tavaly magyarul is megjelent A történet vége című regényére vagy éppen Karl Ove Knausgård Harcom című folyamára gondolnunk. Ebbe a sorba illeszkedik Vida Gábor tavaly Ünnepi Könyvhétre megjelent könyve, az Egy dadogás története is.

Vida Gábor éppen a nagy Erdély regény, egy családregény megírására készült, amikor megakad a munkában. Egyszerűen képtelen volt továbbdolgozni ezen, mint írja, számára kényelmetlen ez a szerep. Bármelyik szereplőről is szól, magáról beszél. Ezért döntött végül úgy, hogy a saját történetét fogja megírni. Mégis minden mondatával bemutatva Erdély és a Partium paraszti, kispolgári világát.

A könyv nem tisztán memoár jellegű, akadnak benne regényes részek, szociografikus leírások, megkapó természeti leírások, továbbá fejlődésregényként, nevelődésregényként is olvasható. Bár vannak unalomig ismételt részletek, melyek visszaköszönhetnek más olvasmányainkból, ugyanakkor nagyon is tisztességes, őszinte munka, mely minden dadogásával együtt, vagy éppen amiatt hiteles, autentikus. Vida fogja élete első körübelül húsz évének anyagát, és addig gyúrja, formálja, míg az könyvvé nem kerekedik. A háttérben megjelenik a dadogás motívuma. Nemcsak Vida, a diktátor, a család, a rendszer is dadog.

Egy konok, indulatos kisfiú, egy örök ellenálló beszél, aki ellentétes jelentésű „de” kötőszóval, kezdi és zárja történetét. Az elnyomottak dühével, ugyanakkor csendesen és békésen lázad. Konok és bizalmatlan. Ahogy kisgyerekként, úgy felnőttként is ez a pozíció határozza meg. És hiába mondja anyja, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint mások, ő leleplez, rámutat, hogy nemcsak, hogy nem vagyunk olyanok, hanem még olyanabbak vagyunk.

A család belső működését, elhallgatásait leleplező, annak pszichológiáját bemutató tapasztalatai határokon innen is túl is ismerősek lehetnek. Univerzálisak, talán egy csepp távolság, irónia jót tett volna a szövegnek, ugyanakkor lehet, hogy ezek nélkül kevesebb is lenne a mű, hiszen ez a sarkosság legalább annyira része az elbeszélői hangnak, hogy nélküle a szöveg veszítene keménységéből, karcosságából, ami azonban a mi széphez, finomhoz szoktatott irodalmunkban nagyon is friss és üdítő. Ahogy a kötetbéli gyerek is szabadon, a vadonban barangolva nő fel, és talán legotthonosabban az erdőben, a pusztában, vadlesen érzi magát, úgy a szöveg is elég vad: sem nem kényelmes, sem finomkodó.

A könyv fejezetről fejezetre halad előre, időrendi sorrendben. A kisgyerek, majd felcseperedő végül egyetemre kerülő fiatalember sorsát követi. Megismerjük Vida gyerekkorának színhelyeit, nagyszüleit, szüleit, unokabátyjait és unokatestvéreit. Az erdélyi és partiumi magyarokat és románokat. Ahogy a magyar szereplők, úgy a román hősök is üdítően sokfélék. A iskolai évek, a szomszédok, a rokonok, majd a első munkahely és a katonaság évei következnek.

A könyvet letéve számtalan emlékezetes részlet, jelenet maradt meg bennem, és bár a könyv stílusában nem egyenletes, lényegében ezt elhanyagolhatónak tekintem. Vida nem szövegirodalmat, de minden kétséget kizárólag magas színvonalú irodalmat művel.

Vida Gábor portréja: szekelyhon.ro