„Pozitív a szaldó” – Esterházy Péter: Az olvasó országa

Vegyünk néhány Esterházy-mondatot, mindjárt jobb és biztonságosabb lesz körülöttünk minden: „Esti tudta, de mindenképp úgy érezte, hogy sok embernek sokat köszönhet. Ezt bírta leginkább abban az egész magyar cuccban, ezt a köszönetet. Nem tud annyi idióta lenni az országban, hogy ne legyen pozitív a szaldó. Szaldó, szép, magyar szó, akár a kard, csók, szív.” Ezt 2013-ban írta Ünneplős ujjgyak címmel az ÉS-ben, az akkor hetvenéves Szegedy-Maszák Mihály köszöntésére. Szeretett köszönteni. Közéleti írásainak jelentős része amúgy is örvendezés valami fölött. Ha megjelent Nyerges új kötete, vagy ha, mondjuk, Rubin Szilárdnak, mint az úgynevezett másik táborból valónak, sikere volt külföldön. Az ilyet különösen szerette. Ha egy számára fontos író Budapestre érkezett, vagy ha épp nem történt senkivel semmi, de neki fontos volt. Ezek az írások maguktól értetődően simultak bele közírói munkásságába, részei lettek az életműnek.
Ez a műfaj – a publicisztika – alkatilag rendkívüli módon közel állt hozzá. Alapjában véve rém egyszerű az egész: a szerzőnek jó esetben van egy gondolata, amit szeretne megosztani másokkal. Kézen fogja hát az olvasót, és lépésről lépésre végigvezeti azon az úton, amelyetkorábban maga is végigjárt. Kitaposta, végiggondolta, ellenpróbákat gyártott, kérdéseket tett föl magának, amikre természetesen ott helyben és azon nyomban kiváló válaszokat adott. Ha ezt a gondolatot kellőképpen fontosnak érezte, és kellőképpen bizonyítottnak, akkor rendszerint arra jut, hogy érdemes bemutatni másoknak is. A publicisztika ennek az útnak a társas bejárása, a gondolat megszületésétől annak kimondásáig. Logikus, egyvonalú, mégis nyitott rendszer, a szerzőtől fegyelmet, az olvasótól érdeklődést igényel.
Egy olyan megállapítás, mely szerint – maradva az alapcikknél – „Nem tud annyi idióta lenni az országban, hogy ne legyen pozitív a szaldó”, komoly tapasztalati tény, kimondása nagy felelősség. Az ilyen tartalmú megállapítások fedezete az élet ismerete maga, amit azonban minden írásban, újra és újra bizonyítani kell. De legalábbis valószínűsíteni. Mindez egy olyan országban, ahol jelentős központi igény mutatkozik arra, hogy az emberek, ha lehet, ne gondolkodjanak, inkább fogadják el, hogy ami van, az úgyis megváltoztathatatlan, nem olyan egyszerű. Író és olvasó közös útja olykor nem is mindig sikeres. Logikusnak, pontosnak és érdekesnek kell lenni, ez adja a hitelt, amivel persze nem sok újat mondok: feltehetően ezt gondolhatta a Mercurius Hungaricus szerkesztője is 1705-ben.
Egyben látni Esterházy 2003 és 2016 között megjelent publicisztikai írásait, és arra gondolni, hogy ezek túlnyomó többségét első kézből olvashattam, különös ajándék. Vasárnap esténként, többnyire a délutáni meg az esti meccs között megcsörrent a telefon, és így kezdte: „hogy akkor volna itt valami, nem tudom, nem írták-e még meg”. Ha megírták, ha nem írták, ő hétfőn küldte, hol gyakrabban, hol ritkábban. Az ember néha belegondol, kik is voltak a kortársai, és elcsodálkozik, milyen szerencsés is.

Kovács Zoltán

Fotó: Wikipedia