Pacal kontra zelleres mángoldleves

Nagyot nevettem, amikor egyszerre került hozzám Cserna-Szabó András új kultúrtörténeti esszé- és receptkönyve, a 77 magyar pacal, illetve az angol Instagram-szótár (már ilyen is van, hahó harminc felettiek!), Amber Locke Levesek című színes gasztroínyencsége. Nem is lehetne két könyv ennyire különböző, de én mégis megörültem a furcsa egybecsengésnek.

Elöljáróban elmondanám, hogy nagy-nagy zöldségimádó vagyok, hat évig vegán voltam, most visszacsúsztam a sima vegetáriánus szektába, de régen, kamaszkoromig ettem húst is, Ázsiában járva pedig olyan dolgokat kóstoltam, amiknek ma már a gondolatától is toxikus sokkot kapnék. Minden voltam már, csak anorexiás nem, szerencsére, tegyük hozzá (kissé túlsúlyos viszont már igen). Szeretek főzni, de húshoz például nem nyúlok – na ebből van sokszor vitánk a férjemmel, aki viszont a húst hússal evő típus, az a hardcore-féle, aki ha nem kap egy étkezéshez valami állati fehérjét, akkor morogni kezd, mint egy morcos medve. Vagy vonyítani, mint egy agyonéheztetett, leláncolt őrkutya. Tofuval csinálom a hamisrántottát? Fintorogva szagolgatja. Megeszi, persze, de utána kicsoszog a spájzba, és szel egy kis szalonnát. „Ha nincs hús, nem is ettünk”, ez lehetne az ars poeticája, mármint a hasának. Jól fel tudjuk egymást bosszantani, az már biztos. De a szitokszó nálam mégiscsak a pacal. Olyan rajongással tudja kiejteni ezt a furcsa szót, hogy már-már féltékeny leszek, és ha meglátja egy útszéli kis viskóra kiírva e mágikus öt betűt, akkor már fékez is, és megint egy légypiszkos csárdában ülünk, ahol ő átszellemülten kanalazza a pacalpörköltet, én meg szürcsölhetem a langyos kólámat (csak a sör meg a bor van behűtve). Na de családi ünnepekkor jön az én bosszúm: avokádó, mángold, chiamag, kókuszolaj – direkt jó hangosan sorolom az egzotikus összetevők neveit, ha megkérdik, miből is van ez a szuper kaja –, és életem párjának arcában minden egyes szónál összerándul egy ideg. Ő ugyanis legföljebb a nokedli és a sült krumpli létezését hajlandó elismerni köretként, más szóba sem jöhet. A zöldség nála arra való, hogy a húslevesnek legyen valamiféle plusz íze.

Talán kitalálták már, kedves olvasók, hogy először a Levesekkel kezdtem az ismerkedést: ez egy igazi csemege, a receptekben szereplő hozzávalók manapság már beszerezhetők a jobb boltokban, vagy könnyen helyettesíthetők. Ez az a fajta szakácskönyv, ami sok esetben irányt ad: bármit lecserélhetünk benne, ha úgy tartja kedvünk, az étel nem fog megsértődni. A szerző maga is bátorít minket erre, ugyanis rengeteg alternatívát kínál a legtöbb összetevőnél. Külön hasznos, hogy megemlíti, az adott leves éppen milyen vitaminokat és egyéb hasznos dolgokat tartalmaz, illetve a húsevők kedvéért azt is leírja, hogy milyen hús passzol az adott levesbe (persze nem mindegyik ilyen). A képek csodálatosak, a receptek finomak, párat már ki is próbáltam – a körtés édesburgonya-leves például fantasztikus! Emellett rengeteget megtudunk az alaplékről, a levesbetétekről, a különféle technikákról; hiánypótló mű, ez biztos. És olyan sok klassz, vidám szín keveredik a lapokon (sokszor a levesekben is), hogy egészen jókedvű lesz tőle az ember.

Cserna-Szabó könyvét viszont félve vettem a kezembe, mintha barátságtalan öleb lenne, aki bármikor bekaphatja a kezemet. Minek erről az undorító ételről ennyit írni? Nem elég csak megenni? – így füstölögtem magamban, de már a bevezető alatt is azt éreztem, elkapott a lendület, szinte úgy olvastam, mintha regény lenne. Nemhiába remek író Cserna-Szabó, a novelláit szeretem, a kultúrtörténeti esszéit is, és egyszerűen olyan lelkesedéssel ír a marhabendőről, hogy még az „ellenséget”, azaz engem is képes lefegyverezni. Nekem ugyanis nem a pacal volt ebben a lényeg – akinek ez a fontos, az jó, ha tudja, hogy közel száz recept szerepel benne ­–, hanem az a rengeteg (mi több: kismillió!) mikrotörténelmi adalék, kulturális utalás, anekdota, rég elfeledett újságcikk, ami maga a megelevenedett múlt. A könyv receptje tehát tökéletes: végy egy legendás alapanyagot (és hát ugye kis hazánkban a pacalnak tényleg kultusza van, még Esterházy Péter, ez a finom ízlésű főúr is rajongott érte, Isten bocsássa meg neki!), és ezen keresztül mutasd meg a történelmet. Megtudjuk, mikor melyik népréteg fogyasztotta: a középkorban például úri eledel volt, ki hitte volna… Aztán később lenézett béresételnek számított, manapság pedig a kettő közt liftezik félúton. Elegánsabb éttermekben hiába is keresnénk, de a kifőzdék, csárdák gyakori vendége. Lenyűgöző az a tudás, ami bele van zsúfolva ebbe a gasztrotörténelmi rodeóba.

Akkor hát kvittek vagyunk a férjemmel, és senki sem marad éhes a családban. Én csinálok egy jó gazpachót, ő meg elugorhat a kedvenc pacalozójába. Este a filmnél meg majd elmajszolunk közösen egy kis chipset, hadd szóljon!

 

Dénes Emma

A cikk eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2017/5-ös számában jelent meg.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631364422
Megjelenés: 2017-10-03
méret: 190 mm x 235 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631435382
Megjelenés: 2017-08-31
méret: 165 mm x 185 mm

CSERNA-SZABÓ ANDRÁS

Tovább
Ez is érdekelhet:

HÍREK
2020-01-07 21:34:11

A 2019-es év legnépszerűbb könyvei

Tovább
MINDENNAPI
2020-03-23 09:35:57

8. nap otthon – Paul Hollywood: Kenyér – Reggelire, ebédre, vacsorára

Tovább
MINDENNAPI
2020-04-05 21:23:14

Részletek Paulo Coelho regényeinek új kiadásaiból

Tovább

Cserna-Szabó pacalkönyve vs. vegán szakácskönyv.