Népmesék hőse, Grecsó „Daru” Krisztián

Az elbeszélések nyomán egy alföldi család történetét ismerhetjük meg. Egy fiút és az ő szüleit, nagyszüleit, testvérét és a tág közösséget, melyben felnő, és amelyet, mikor felcseperedik, mint a népmesék hőse, elhagy, hogy szerencsét próbáljon. Persze nem örökre, hiszen újra és újra visszatér, hol csak emlékeiben kutatva, hol pedig valóságosan is.
Az elbeszélő a mából tekint vissza, így minden múltbéli esemény aranyfényben csillog. Áthatja a történeteket a nosztalgia, és a szerző nem is dolgozik ez ellen, engedi, hogy tollát vigye ez az édes-bús érzés, melybe némi önsajnálat is vegyül.

Mindezek nem egy dilettáns első írásainak ordító hibái, hiszen a kötet professzionális szövegeket olvashatunk. Grecsó pontosan tudja, hogy honnan és  hova tart, mit és mennyit enged meg magának. Előre tervez és patikamérlegen méri a szavakat, hogy a kívánt érzelmi hatás létrejöjjön.

A novellákban felvázolt szituációk a legtöbbünk számára ismerősek, otthonosak lehetnek, akárcsak a stílus, mert a szerző nem kísérletez, és nem is keresi a kifejezés lehetséges új útjait, hanem hagyományos realista elbeszélés eszköztárát használva, előre kigondolt érzelmi íven visz végig minket az elmaradhatatlan – ha átengedjük magunkat ennek a zsongító prózának – katarzisig. Ez a végtelenül demokratikus gesztus feltehetően a sikerének is a titka, hiszen az itt megjelenített érzelmek, bárki számára átélhetők.
Mivel minden bizonnyal tudatos választásról van szó, Grecsó nem sajnálta azt sem, hogy ezzel veszített. Nem olvasókat, hanem árnyalatokat. Bár a múlttal próbál dűlőre jutni, nem néz azzal szembe, és abba kellemes érzésbe ringatja magát és az olvasóját is, hogy minden a legnagyobb rendben van. Így alig-alig segíti a múlt feldolgozását vagy megértését, legfeljebb a felszínen.

A szövegeket olvasva gyakran éreztem azt, mintha egy könnyű újságmellékletben található tárcát olvasnék, olyat, ami ma megérint, de holnapra már nem fogok rájuk emlékezni, ami nem véletlen, hiszen a szerző összegyűjtött tárcáit közli a kötet, mégis az anekdota-jellegű szövegek professzionális tálalásuk miatt talán ellenállnak majd a felejtésnek.

A kötet fő motívuma az otthon, és az ahhoz fűződő viszony az analízis tárgya. A novellák hátterében, csupán egy-egy kiszólás erejéig fogalmazza meg válaszait. Ezt egészítik ki a család tematikához nem kapcsolódó de gyerekkor, felnőttkor tereiben játszódó egyéb írások.

Erénye a könyvnek a szépség, mely már az egyes mondatokat vizsgálva is tetten érhető. Grecsó a hallgató ősök ellenében és helyettük szólal meg, emlékezik, emlékeztet. Szeretetteljes tekintettel vizsgálja tárgyát, legyen az a család vagy két munkásember. Művészetében nyoma sincs kegyetlenségnek vagy az elszámoltatás vágyának, mint például a hozzá hasonlóan alanyi prózát író Knausgård műveiben. Grecsó Krisztián folytatja útját a maga választotta ösvényen, a kötet ravasz struktúrájával tágítva az elbeszélés és a befogadás határait. Rólunk mesél, és nekünk. Élvezzük.

Hományi Péter