Nem fáj, csak ha nevetek!

Spiró György új regénye, a Kőbéka abszurd utazás a magyar jövőbe és a múltba, de persze minden mondatával a jelenünkről szól. Én végignevettem az egészet, mert Spiró karcos humora közel áll hozzám, de persze csak úgy, mikor az ember felrepedt szájjal, esetleg bordatöréssel nevet: közben azért fáj is. Igazi „káeurópai” könyv lett, olyan fekete humorral, amire egy nyugat-európai olvasó azt hihetné, hogy, ez kérem, azért túlzás – mi viszont szinte már-már megszokhattuk az ehhez hasonló abszurd létezést. Eszerint Spiró tulajdonképpen sültrealista, csak egy kicsit teker itt-ott a dolgokon.

A Kőbéka a Feleségverseny párja, egy igazi magyar mese (műfaji megjelölése az író szavával: mesély), csak most nem egy szerencsétlen és végtelenül tudatlan leány a főhőse, hanem egy végtelenül tudatlan, nagydarab fiú. Akinek, nahát, beszélő neve is van, mint egy vígjátékban: a családneve Melák. A nevek kivétel nélkül komoly humorforrást jelentenek (ahogy a Feleségversenyben is örökre megjegyeztem Förtike vagy Karmancs Oli neveit), például ott van Melák édesanyja, Sanyi néni, aki nem emlékszik már a saját nevére, ezért az azóta elhunyt férje, Sanyi nevét viseli, hogy csak egyet megemlítsek a megoldások közül. Vagy ott van az aktuális király „mellékneve”, a „kilencvenhét százalék”: ennyit kell leadnia annak, aki bármibe fogni akar az országban, a maradék három százalékból kell boldogulnia. És ezt mindenki méltányosnak gondolja, hiszen akár a száz százalékot is elvehetné az uralkodó!

A történet alapján a Kőbéka voltaképpen kalandregény, egyúttal anti-fejlődési, vagy tán visszanevelődési regénynek is lehetne nevezni. A főhős, akárcsak az ókori és középkori történetekben, bejárja a fél világot, de tök fölöslegesen: mindennek passzív elszenvedője, kényükre-kedvükre alakítják sorsát a legkülönfélébb erők, nem tanul semmit, nem vesz észre semmit, nem fejlődik semmit. Ebben rokona a Feleségverseny Vulnera Renátájának, de még egy kicsit a Fogság Urijának is, aki szintén legtöbbször szemlélője az eseményeknek. De ugyanilyen sors jut a Tavaszi Tárlat főhősének is – alighanem ez a közös szinte minden Spiró-féle történetben: apró kis szalmabábok vagyunk a világban tomboló viharban. Az emberi tudatlanság, kicsinyesség és gonoszság pedig minden korban és társadalomban állandó – ez lehetne egy nagy bölcsességmorzsa, ha Spiró esetleg aforizmaírásra adná a fejét, a la Coelho. A hatalom pedig vak, kegyetlen és önmaga fenntartásán kívül semmi sem érdekli, ezt is hozzátehetnénk. Persze ezt sok ezren megénekelték már, mi hát az unikális, az eredeti Spiró művében? Azt hiszem, elsősorban az a távolság, ami a mesélő cinikus humora és a világ kegyetlensége, illetve a főszereplő ostobasága és a szöveg letaglózó „mindentudása” között áll fenn.

Ahogy Spiró leírja, miként mozognak ide-oda a hatalom emberei, és hogy egy döntésnek mik a következményei, az egészen frenetikus. És persze tragikus is: az embereket felemészti az állandó feszültség, a sehová sem vezető indulatok elfojtása, az „egy helyben sietés” (tökéletesen ideillő Hamvas Béla megfogalmazása). Melákot például teljesen véletlenül, valamiféle fura logika miatt polgármesterré választják a Záp nevű településen (szülőfalujában, amely a honfoglalásban tevékenyen résztvevő Záp vezérről kapta a nevét), és ő annyit kér első rendeletében, hogy púpozzák fel a síneket, mert amikor egyszer Pesten járt, a púpos sín teljesen lenyűgözte. És a körülötte élők nekilátnak végrehajtani a tervet, amiből persze nem lesz mégsem semmi, de nem azért, mert őrültség, hanem mert itt soha nem lesz semmiből semmi. (Ekkor éppen Első Karabélyos Károly az uralkodó). Ismerős mese, ugye?

Persze nagyon „áthallásos” a könyv: napjaink és közelmúltunk minden ocsmánysága és botránya szerepel benne, de olyan bravúrosan továbbgondolva és kifacsarva, hogy nem nevekre asszociálunk (nincsenek megfelelések), hanem az egész rendszer működésére. Nem fog senki konkrétan egy politikusra ráismerni, hanem a rendszer lesz nagyon ismerős. Egy félfeudális (vagy tán egészen az), működésképtelen és műveletlen ország kisstílű, sunyi és lefokozott tudatállapotú lényei vergődnek össze-vissza, nem jutnak el sehonnan sehova. A Lajtától keletre, egészen Kamcsatkáig ez valahogy így megy, Spiró a posztszovjet térség (beleértve kis hazánkat is) egyik legjobb ábrázolója, még ha fájdalmas is ezzel szembesülni.

Olvasás közben végig tiltakozunk magunkban, hogy „no, ennyire azért nem is rossz helyzet”, egészen addig, amíg el nem olvasunk valami letaglózó hírt; „ennyire nem hülyék és gonoszak az emberek”, gondoljuk, aztán megnézünk valami botrányos videót… Végig reménykedünk, hogy nem a Spiró által elénk tárt még mélyebb züllés felé vesszük az irányt – és közben nevetünk, nevetünk, de belül azért tudjuk, hogy valószínűleg Spiró nem kabarészerző, hanem sokkal inkább szociológus és jós egy személyben.

 

Á. I.

 
Fotó: pim.hu

 

A cikk eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2017/6-os számában jelent meg.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631435191
Megjelenés: 2017-11-23
méret: 123 mm x 184 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631427219
Megjelenés: 2009-05-14
méret: 225 mm x 145 mm x 35 mm

Spiró György

Tovább
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2018-04-03 11:51:30

6 szórakoztató regény, amit el kell olvasnod – Áprilisi (könyv)kivirágzás 3. rész

Tovább
HÍREK
2018-04-17 12:00:06

20+1 könyv, amiért kimegyünk a Könyvfesztiválra

Tovább
MINDENNAPI
2018-05-31 09:36:05

Könyvek napra, félárnyékba és árnyékba! – Romantikus regények a nyárra

Tovább

A Kőbéka voltaképpen kalandregény, egyúttal anti-fejlődési, vagy tán visszanevelődési regénynek is lehetne nevezni.



Hozzászólás írása:




Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem