Miért cipelik magukkal azt az emberi testet? – Szvoren Edina: Verseim

Az egyébként nagyon fontos, hogy szembejönnek az emberrel olyan mondatok, amelyek elől nem lehet kitérni. A kortárs magyar szerzők közül Bodor Ádámnál éreztem először ezt, s most már évek óta itt vannak bennem Szvoren Edina mondatai is. „Ez a kemény mellű TB-ügyintéző kilenc hónapig a méhében hordott” (Munkanéven ember, 2013) – álmomból felkeltve is bármikor fel tudom idézni ezeket a szavakat.

De Szvoren Edina új novelláskötetét nem csak a forma, a tökéletes, zsigerekre ható mondatok miatt érdemes elolvasni. Az a pszichológiai érzék és kíméletlenség, az a mindent átható tekintet, amely Szvoren Edinát jellemzi, egyszerre megy le az ember és az emberi kapcsolatok legmélyére, és egyszerre képes bármit érzékeltetni a maga banalitásában is.

S mi lehetne jobb vizsgálódási terep, mint a család? Ahogy a korábbi kötetekben megszokhattuk, itt is egymás után bukkannak fel a kapcsolatteremtésre, bármiféle kitárulkozásra, s egyáltalán, a szeretetre képtelen figurák. Nincs megfejtés vagy megértés, nem érdekesek a szereplők, nincs karakterfejlődés, nincs lecsúszás. Csak a bezártság, a nyomasztó tehetetlenség állapota létezik, kiszolgáltatottság a sorsnak vagy valaki másnak, egy erősebb, hatalmasabb ember akaratának.

Az elbeszélők meghúzzák magukat az anyjuk kanapéján, esetleg fizetnek is ezért havi harmincezer forintot. Rájönnek, hogy a partnerük visszaél a bizalmukkal, de nem tesznek semmit. Senki sem tesz semmit, nézik a kert végébe látogató sánta rókát, vagy egyszerűen csak várják, hogy megjelenjenek végre a verseik egy országos napilapban.

A szvoreni világ másik kulcsfogalma a titok. A kötet egyik legjobb írásában (Hátunk mögött a surrogás) például egy gyereksereget követünk végig. A kamaszok egymást váltva húznak valamit maguk mögött. Sok mindent megtudunk róluk, az egymás közti viszonyaikról; azokról, akikkel szürreális menetelésük során találkoznak; a helyről, ahol élnek, és még azt is megtudjuk, mi zörög a zsebükben. Csak éppen arra nem kapunk választ, hogy azt a súlyos koloncot, amit egy vékony zsinegre kötve maguk után húznak hidakon, vasúti átjárókon keresztül, azt a testet, azt az emberi testet miért cipelik magukkal. A titokzatosságot már megszoktuk Szvorentől, de ez a látásmód, az abszurdra való hajlam ezúttal nagyobb hangsúlyt kap a kötetben, és ez teszi hihetetlenül érdekessé ezeket a szövegeket.

A kötetbe feledkezve egyre inkább összezavarodunk, s már azt sem tudjuk, hol vagyunk. Egy irodaházban? Áruházban? Kórházban? Börtönben? Egy ágyneműtartóban? Az Ez már volt, ez már megesett című novellában még a szereplők, a tárgyak, sőt a szavak vagy akár teljes mondatok is felcserélhetők egymással. A kötet csúcspontja számomra mégis az Áruházi blues, amely egyesíti magában az összes felsorolt erényt. Az elbeszélő bemutatja a munkahelyét, egy áruház panaszirodáját. Folyamatos zavarodottságán és következetlenségén meg sem lepődünk: egy újabb neurotikus narrátor, na bumm. A gyerekmegőrzőben aztán tényleg robban a bomba, semmi sem az, aminek addig látszott.

Mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól, a szöveg a gyomromig hatolt, újra és újra elolvasom, és azóta is bennem örvénylik, hipnotizál. Sötét, hideg, szarkasztikus próza: ezek Szvoren Edina versei, szeretettel.

Kiss Tibor Noé