Mese a középszerűségről – Daniel Kehlmann: F

A Világ fölmérése című regényével itthon is nagy népszerűségre szert tett Daniel Kehlmann lesz idén a Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. Nemcsak azért érdemes elolvasni a könyveit azoknak, akik még eddig nem tették, mert személyesen is találkozhatnak a szerzővel, hanem mert olvasmányos, bárki számára élvezhető klasszikus történeteket ír, mindezt posztmodern játékossággal. Ezért könyveit a kifinomultabb olvasók éppúgy élvezhetik, mint a szórakoztató, kalandos történetre vágyók. Hihetetlen sokat tud az írásról. A 2013-ban megjelent F egy család történetét, közelebbről három testvér történetét beszéli el, miközben arra késztet, hogy hitről, a pénzvilágról és művészetről, valamint a középszerűségről gondolkozzunk.

A történet napjaink Németországában, a nagy pénzügyi válság idején játszódik. Az első fejezet mégis a három testvér: Martin és az ikrek, Eric és Iwan gyerekkorába repít. Ennek egyetlen oka, hogy ez a fejezet némileg elkülönül a regénytől, egyfajta prológusként az utolsó fejezettel, az epilógussal együtt keretbe foglalja azt. Valódi főszereplője apjuk, Arthur, akivel egy hétvégi délután egy hipnotizőr előadásán vesznek részt. A gyerekek teljesen a férfi hatása alá kerülnek, ellenben Arthur szkeptikusan áll a műsorhoz, még akkor is, amikor a közönség nyomására felmegy a színpadra. A hipnotizőrrel folytatott beszélgetés hatására viszont hátat fordít addigi életének.
A fiúk történetét Kehlmann egy-egy hosszú fejezetben bontja ki. Életük egy napját látjuk, és ebbe a töredékbe sűríti bele sorsukat. Martin pap, aki – hiába szeretne – nem tud hinni Istenben, ugyanakkor kényszeres evő és lelkes Rubik-kocka játékos. Eric befektetési tanácsadóként tevékenykedik, de rossz döntések következtében az összes rábízott pénzt elveszti. Ikertestvére, Iwan fiatal felnőttként feladja festő karrierjét, és jobb híján művészettörténészként tevékenykedik. Egykori barátjának, egy bizonyos Heinrich Eulenblöcknek a hagyatékát kezeli. A szerző mély empátiával ugyanakkor iróniával rajzolja meg karakterüket. Az egyes első szám első személyű elbeszélések az adott eseményeket egy nézőpontból mutatják, ezért újabb dimenziókkal gazdagítja a művet, amikor ezek keresztezik egymást, kölcsönhatásba lépnek, kiegészítik, vagy akár felülírják egymást.

A szöveget jellemző irónia és humor elveszi személyes tragédiájuk élét, segít távolságot tartani, és ezáltal egy nagyobb mintázatba illeszti sorsukat. Ugyanezt hangsúlyozza a könyv közepén található szöveg, mely apjuk, Arthur egyik regényének a részlete. Ez a történet visszafelé meséli el saját családja, a Friedlandok családfáját és egyúttal dekonstruálja is azt. Miközben az ősök egyfajta leltárát adja, pár bekezdésben beszél el egész életeket, megfosztva ezáltal azokat jelentőségüktől. Miközben a regény hősei mind a középszerűség rémével küzdenek, főképp a két művész karakter, Arthur és Iwan, addig Kehlmann relativizálja mindezt, magát törekvést is idézőjelbe teszi: Nem számít az egyéni élet, annak a jelentős mivolta vagy éppen jelentéktelensége. A sors szeszélyének játékszerei vagyunk, és tulajdonképpen lényegtelen, sőt egyenesen nevetséges, ha túlzott fontosságot tulajdonítunk magunknak. A könyv kicsengése azonban érzésem szerint mégsem a nihilizmus vagy erkölcsi relativizmus felé mutat, hanem egyfajta könnyűség és megbékélés felé.

A regény utolsó fejezete, epilógusa, melyben Eric lányának a történetét olvashatjuk, csak aláhúzza ezt. A szereplők, bár különös módon, de mégis talpra állnak, visszanyerik egyensúlyi állapotukat, persze ki tudja meddig. Mindezt árnyalja, hogy míg a három fiú története látszólag nyugvópontra ér, addig a következő generációt képviselő kislány már épp saját eljövendő életéről álmodozik, gondolkozik. A prológussal együtt egyfajta keretbe foglalja a könyvet, mintegy örök körforgásként mutatva be az emberi életet.

Hományi Péter