Mélységesen tisztelt „nagyvadak” – Vámos Miklós: Az isten szerelmére

Az „író írókról” műfajának nagy hagyománya van a magyar irodalomban. Az olvasó szerencséjére, teszem hozzá, mert ez az a műfaj, amely bepillantást enged a műhelytitkokba, az írói álarc mögött rejtőző embert teszi láthatóvá. Az olvasó általában szeret minél többet tudni arról, akit kedvel, aki iránt érdeklődik. És persze arról is, akit esetleg nem kedvel, netán egyenesen utál. Mondhatnánk, hogy ez maga az irodalmi bulvár, a pletykák, a sötét titkok, a különféle szaftos történetek melegágya. De nem egészen erről van szó. Mert bár lehet az efféle irodalomnak bulvár jellege, a lényege mégsem ez, hanem sokkal inkább az emlékezés, sőt, a tisztelet, a szeretet kifejezése a „kollégák” iránt. Már amennyiben a szerző ad magára és nem az a célja, hogy kiteregesse mások gondosan eldugott szennyesét.

Vámos Miklós olyan író, aki ad magára, tehát nem szándéka új könyvével ilyen hatáskeltő módon bankot robbantani. Az isten szerelmére című kötet olyan pályatársakról szól, akikhez Vámosnak egyrészt személyesen köze volt pályája során, másrészt olyan írókról, akik hatással voltak rá, akiket példaképként, mesterként tisztel, de soha nem találkozhatott velük. A kötet két fejezetből áll, az első a Hogy volt címet viseli, ebben találhatók azok a portrék, olykor már-már konkrét novellák, amelyek olyan alkotókról szólnak, akiket Vámos személyesen ismert. A másik fejezet címe Írhatnám polgár, ebben kaptak helyet azok az írások, amelyek a klasszikusokról, leginkább a huszadik század nagy magyar íróiról, költőiről szólnak. Mindkét fejezet írásai megjelentek már korábban napilapokban és folyóiratokban, de fontos megemlíteni, hogy a könyv összeállításakor Vámos szinte mindegyik szövegbe belenyúlt, itt-ott jelentősen átírt szövegeket, illetve ki is hagyott egyes darabokat. Az annak idején leginkább felkérésre, megrendelésre készült írások így egységessé, még karakteresebbé váltak. Vámostól egyébként sem állt távol soha a klasszikus történetmesélés, az irodalmi anekdoták gyakori használata. Szeret mesélni, mondhatnánk, ami egyre ritkább a modern irodalomban. Szeret „régimódian” mesélni, ami persze nem azt jelenti, hogy döcögős, lassú vagy túlságosan komótos lenne az elbeszélői stílusa. Egyáltalán nem erről van szó, sőt. Nagyon is finoman, árnyaltan, élvezetesen mesél, ahogy azt olvasói rég megszokhatták tőle. Vámos nagyon jó ebben a műfajban (is).

Az isten szerelmére olyan kötet, amit nagyon nehéz több nekiüléssel olvasni, mert annyira beszippanthatja olvasóját, hogy egyszer csak azt veheti észre, hogy nem tudja abbahagyni. Miközben olyan a könyv, hogy egy-egy darabját is hosszasan lehet ízlelgetni. Mindez persze az olvasó habitusára van bízva, ki így, ki úgy olvas, kinek a pap, kinek a papné. Vámos Miklós több évtizedes írói pályája során sok pályatársat megismert, otthonosan mozgott a hetvenes-nyolcvanas évek magyar irodalmi életében, meg persze a későbbi időkéiben is. Olyan alkotókat, írókat, költőket, szerkesztőket idéz meg, akikkel személyes kapcsolatban állt, akikről van mit mondania, akiket érdemesnek tart arra, hogy személyes emlékezetéből a kollektív emlékezetbe emelje át alakjukat. A könyv első, Hogy volt című fejezetében többek között Örkény Istvánról, Karinthy Ferencről, Déry Tiborról, Janikovszky Éváról, Kardos G. Györgyről és Hofi Gézáról ír a szerző, de felbukkan itt Aczél György, Huszárik Zoltán és Weöres Sándor, Faludy György, Szabó Magda és Lázár Ervin is. A könyv címébe emelt „az isten szerelmére” Mándy Iván kedvelt szófordulatát idézi: látszik, hogy Vámos Miklóshoz emberileg és íróilag is közel állt az immár klasszikussá vált nagy magyar író. Ezeket az írásokat olvasva kibontakozik az olvasó előtt a közelmúlt magyar irodalmi életének, egyáltalán, a közelmúlt Magyarországának egyfajta panorámája. Mert Vámos, amikor valakiről ír, közben nem csak róla ír, hanem arról a környezetről, atmoszféráról is, ami ezt a valakit körül vette, amiben élt. A légkörről, amelyben mindez megtörtént, szerkesztőségekről, kávéházakról, könyvkiadókról, utcasarkokról, Balatonról, mindenféle egyébről, amitől ezek az írások nem csupán portrék lesznek, hanem jóval többek annál. Talán korrajzok inkább, mint portrék, pontosabban portréba ágyazott korrajzok.

A boldog szerző új könyvének tiszteletpéldányaival. / Fotó: Vámos Miklós Facebook oldala

A második, Írhatnám polgár című fejezet az „ősök”, a huszadik századi magyar irodalom nagyjainak egyfajta arcképcsarnoka. Vámos Miklós ebben a fejezetben többek között Kosztolányi Dezsőről, Móricz Zsigmondról, Csáth Gézáról, József Attiláról, Illyés Gyuláról, Karinthy Frigyesről, Márai Sándorról ír. Ezeknek az írásoknak az értéke épp abban rejlik, hogy sosem tankönyvszagúak, hanem minden esetben személyes élményekből, benyomásokból táplálkoznak. Vámos szemmel láthatóan mélységesen tiszteli ezeket a „nagyvadakat”, ugyanakkor olykor mégis megengedi magának, hogy szemtelenkedjen velük, hogy viccet csináljon egy-egy velük kapcsolatos mozzanatból. Nagyon jól teszi! Épp ezzel hozza közel az olvasóhoz ezeket a már klasszikussá vált szerzőket, ezzel érzékelteti, hogy bizony nagyon is gyarló emberek voltak, olyan gyarló emberek, akik közben remekműveket is írtak.

Az isten szerelmére roppant élvezetes könyv, ami a szórakoztatáson túl az olvasás fontosságára, a magyar irodalom olvasásának fontosságára is felhívja a figyelmet. Vámos Miklós ezzel a kötettel bizonyítja, hogy nemcsak kiváló író, hanem kiváló olvasó is.

Vannai Éva

A cikk eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2019/2-es számában jelent meg.