Magyarázatok menekülők számára – Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak

Nem új keletű Krasznahorkai László legutóbbi kötetének, a Mindig Homérosznak a törekvése, hiszen a szerző 1999-es, Háború és háború című regénye óta éppen tőle tudjuk: az emberi létezés alapvető kereteit a meneküléshez és a rejtőzéshez idomuló magatartásmódok adják. Ennek a felismerésnek a huszadik század utolsó évében tehát már szentelt a szerző egy regényt, mely a zárlat, a könyvben szereplő schaffhauseni emléktábla tényleges megalkotása és átadása révén a fikció és a valóság határainak átlépését végrehajtotta. A húsz évvel későbbi mű hidat képez az időben és tovább tágítja a kereteket, a szöveg, a kép és a zene összejátszásával intermediálissá téve a műalkotás befogadásának élményét.

Művészeti ágak találkozása

Ha megemlítettük, hogy a könyv témája az életmű korábbi részében felmerült már, a Max Neumann-nal való kooperációról is ugyanezt elmondhatjuk: a 2010-es Állatvanbent szövegei egyenesen a német festő képeihez fűzött gondolatokként jöttek létre. Ehhez a sikeres együttműködéshez csatlakozott ezúttal Miklós Szilveszter jazzdobos is, akinek a kötetben található, QR-kódok leolvasása révén meghallgatható, ütős improvizációi, úgynevezett „érhangjai” az emberi test és tudat ritmusait és ritmustalanságát, a szív szabályos dobogását és extraszisztoléját, a lépések dinamikus harmóniáját és őrültségbe fulladó diszharmóniáját, akusztikáját egyaránt leképezik, ezzel testiesítve, mélyítve és fokozva a Krasznahorkai-szövegekre oly jellemző kaotikusságot és az apokaliptikus atmoszférát.

Esszé és szépirodalom határán

A bekezdésnyi, hömpölygő mondatok letisztult fejezetcímekkel kezdődnek, néhány közülük akár valamilyen bölcsészettudományi-filozófiai értekezés részévé is válhatna (Védett helyhez való viszony, Őrülethez való viszony, Terephez való alkalmazkodás, Üldözés és gyilkosság értelméről stb.). Az időről, a tudatról, az elme őrületéről és a normalitás állapotáról (vagyis annak illúziójáról), a tudomány absztrakt és egzakt aspektusairól egyaránt szól a narrátor, akinek elbeszélői pozíciója bár látszólag leválik a főszereplőről, a függő és a közvetlen beszéd szólamai gyakran összeérnek vagy egybeolvadnak. Az olvasóra is rákényszerített, feszült figyelem a retorikai pozíciók felől nézve akkor válik kissé komikussá, amikor új szereplők is feltűnnek a színen, és kimozdítják az addig létező egyetlen perspektívát, valamilyen az addigitól eltérő regisztert nyitnak (lásd: a nagy klasszikus szövegelőzmény, Homérosz Odüsszeiájának felolvasása), ezáltal oldják a már-már autisztikus, önmagába záródó feszültséget. A narrátori szólam pedig önmaga vitapartnereként, kvázi-dialógusok, érvek és ellenérvek végülis értelmetlenségére mutatva teszi ugyanezt, azaz kezdi ki a beszéd összes formájának létjogosultságát, ahogy az idő tagolásának lehetőségét éppúgy elutasítja. Ha e nihilbe tartó szövegépítkezésre egy pillanatra kívülről tekintünk, azt is mondhatjuk, hogy a saját életről tett bölcseleti problémafelvetések egy füveskönyv tanulságainak potenciálját rejtik, de valójában annak ironikus kifordítását, destrukcióját hajtják végre.

A könyv bemutatóját megelőző készületek és a szerző rövid interpretációja.

Menekülés mint az írás metaforája

A folyamatos koncentráció, amelyre a bekezdésnyi mondatok miatt eleve mi is kényszerítve vagyunk, magát az írás és olvasás folyamatát is bevonják egyfajta negyedik médiumként a menekülés és rejtőzés kontextusába. A cselekmény szintjén pedig egy döntést és annak következményeit, a Horvátország északi partvidékétől egyenes irányú délre tartást láthatjuk kibontakozni, amely eleve sejtet egy célorientáltságot, noha megvalósulásának erősen kérdéses a tényleges formája. A pikareszk regények hagyományától sem idegen, hogy – minden eddig elmondott kétely ellenére – várhatunk egy szigetet, ahol majd jó esetben felfedezhetjük a létezés transzcendentális lényegét. Krasznahorkai, aki a távol-keleti kultúráktól kezdve a nyugati kereszténységig bezárólag a legtöbb hitvilágba és civilizációs paradigmába alámerült már műveiben, ezúttal Odüsszeusz és Kalüpszo közös mítoszát, az antik görög kultúra díszleteit és gondolatiságát idézi meg, a szinte lakatlan, meditációra, elvonulásra alkalmasnak tűnő Mljet szigetén található Odüsszeusz-barlang referenciális kijátszása nyomán. A sziget távlatai arra is alkalmasnak bizonyulnak, hogy a terheit és üldözőit lerázó, elrejtőző ember úgy találkozzon a megkönnyebbüléssel, ahogy addig még soha.

Összegzés

Ugyanakkor nehéz lenne megmondani, hogy az emberi (és bárminemű) lét megkönnyebbülésének, teherletételének mely forma jelentheti a tökéletes kiteljesedését. Krasznahorkai válasza az író korábbi megoldásaihoz hasonlóan ismét radikális, magában foglalja a kiüresedést, az elmagányosodást (hihetetlenül erős és ötletes a borítón lévő alak feje, mely átlátszó, transzparens, üres, de maszkot képzelve rá elrejtőző, magába záródó éppúgy lehet), továbbá a monumentalitást, a kisszerűséget, a megdicsőülést és az emberhez méltatlan sorsba zuhanást egyaránt. A tizenkilenc egységbe rendeződő, intermediális könyvélmény mindenesetre beteljesíti egzaltált főhőse fátumát, ahogy az egy jó görög eposzhoz, vagy még inkább drámához illik. És a teremtés – a véglegesnek látszó tapasztalat ellenére – mégis mindent elölről újrakezd.

A fejléckép forrása.

mindennapkonyv.hu / Tinkó Máté