Idegenek a hátsó traktusban – Havasréti József: Nem csak egy kaland

A prózaíró Havasréti le se tagadhatná az esztéta Havasrétit: feltűnik ebben a könyvben sok minden, amivel az esztéta foglalkozott, például a hetvenes évek underground képzőművészeti performanszai, rendszeren kívüli attitűdjei. A nagy port kavart debütáló regény, az Űrérzékeny lelkek valamiképp ebben az új kalandban folytatódik. De Havasréti írói univerzumába bárki, bármikor kaphat belépőt, tudatmódosítók sem kellenek, azt majd megoldja maga a szöveg.

„Miért vagyok itt, és nem máshol, miért inkább itt, mint ott, miért éppen most, és nem máskor?” – fogalmazza meg gunyorosan „a filozófia egyik legfontosabb problémáját” az Utazó, aki az 1973-as év Budapestjén váratlanul meglátogatja Szaszkó Jánost. A fiatal kutató tagja annak a kutatócsoportnak, amely a korban újszerű tudatmódosító anyaggal kísérletezik; „a magyar LSD-vel”, jegyzi meg a regény egyik pontján nem kevés szarkazmussal Vera, a „holdarcú nő” – nem mellesleg: Szaszkó kínzó erotikus sóvárgásának tárgya. A férfi őrült, ezért hát tökéletes jelölt arra, hogy végrehajtsa az Utazó utasításait – aki akár Szaszkó tudattalanjából pattant elő, akár földönkívüli, űrbéli intelligens életformák küldötte, akár földöntúli, transzcendens lény, egy biztos: közreműködésének hála, előbb-utóbb vérfürdőbe torkollik a regény cselekménye.

Havasréti József előző könyvének olvasói persze mindezt pontosan tudják. A Nem csak egy kaland a 2014-es könyv, az Űrérzékeny lelkek vonzóan kusza szövegvilágának egyetlen részletére koncentrál, mintegy kiemelve a sokszálú magánmitológia elemei közül: a korábbi mű tudós kulcsszereplőinek kísérletsorozatára a „fekete hússal”, az űrbéli hallucinogén gombával az érett Kádár-rendszer színesen szürke hétköznapjaiban.

Talán azt gondolhatnánk, hogy a Nem csak egy kaland elsősorban a „beavatottaknak”, a korábbi regény olvasóinak nyílik meg igazán: az Űrérzékeny lelkek a szubkulturális belépő az új kötet jelentette soros művészeti performanszhoz – de a helyzet épp fordítva áll. A Nem csak egy kaland letisztult poétikája a hibrid kulturális formák megjelenésétől, tehát a popkultúra és a „magaskultúra” kódjainak keveredésétől idegenkedő, vagy az olvasás „vad” érzéki tapasztalatával szemben inkább a racionális jelentésközvetítést preferáló olvasók számára is vonzó színben tünteti fel a Havasréti-regények irodalmi ajánlatát.

A Nem csak egy kaland „űrérzékeny lelkek” katalógusa: a regény szereplői kitartóan az egyszer s mindenkorra adott – és a hetvenes évek Magyarországán nyomasztóan üres és fenyegető – valóságon túlra törekszenek. Ennek éppúgy eszközei lehetnek a pszichedelikus élmények, mint a spirituális tapasztalatok, az underground művészeti események vagy akár a nyers őrület, a testhatárok és az énhatárok brutális felszámolása. A beavatási rítusok és a társadalmi konvenciók érvényességét felfüggesztő művészeti performanszok egybecsúsznak a kontrollált tudományos kísérletekkel – hiszen mindegyik a szereplők számára ismert világ radikális újrarendezésének célját szolgálja. (Eközben a regény valóságában nagyon is létező közép-kelet- európai diktatúra pontosan e radikális újrarendezés politikai ígéretével igyekszik legitimálni önmagát.)

A Nem csak egy kaland záró jelenetében a Morvai nevű minisztériumi nagykutya felveszi az autójával a kísérletsorozat ügyében nyomozó titkosszolgálati figurát, a regény egyik főszereplőjét, Fényest (micsoda beszélő név!). „Mosolygott, csak ő tudta, hogy miért”, olvashatjuk az utolsó oldalon. Azért nekünk is lenne néhány tippünk.

Bárány Tibor

A cikk eredetileg a Magvető Magazin 2017. nyári számában jelent meg.
A teljes magazint itt találjátok.