Hideg, tétova próza a szenvedélyről

A könyv főszereplője egy középkorú nő, aki egy nála tizenkét évvel fiatalabb férfival folytat viszonyt. A kötet tulajdonképpen kapcsolatukat és szakításukat, valamint a nő - az elválást követő - örlődését mondja el. Az elbeszélőnk, a történet epizódjait, mint puzzle-darabokat, látszólag véletlenszerűen szórja elénk, hogy azokból mi magunk állítsuk össze a saját verziónkat. A köztes részekben magáról az írásról, és a megírandó szövegről, azaz a regényről és az írásról gondolkozik. A kitérők, gondolatfutamok és eszmélkedések első ránézésre esetlegesek, ugyanakkor épp ezek teszik a regényt újszerűvé. Szorosan hozzátartoznak, és nemhogy megakasztják az olvasás lendületét, hanem inkább továbbsegítenek a szövegen, és játékba hozzák a megelőző elbeszélő szakaszokat.

A regény szembemegy a regényírás hagyományos formáival. Nem kerek történetet kapunk esszéisztikus betétekkel, hanem egy végtelen bizonytalan elbeszélőt, aki még önmagában sem bízik. Folyton hezitál, bizonytalan. Olvasás közben mintha ingoványban járnánk, az ösvény el-eltűnik, a lábunk pedig olykor egészen térdig süllyed a mocsárban. Mert nem tudni tulajdonképpen hol kezdődik és hol ér véget a történet, hanem újrakezdések, majd megtorpanások sorozataként tárul elénk. Ezek teremtenek az elbeszélő és az elbeszélt anyag közt távolságot, és ezek segítségével teszi elbeszélhetővé az író azt, ami számára elbeszélhetetlennek tűnik. Folyamatosan szembesíti önmagát, nemcsak a megtörtént eseményekkel, hanem azok elbeszélt változatával is.

Ugyanakkor miközben nagyon merész és kísérletező könyv A történet vége, lapjain egy szerelmi történet elevenedik meg. Cselekménye ugyan sokkal bonyolultabb és követhetetlenebb, mint a romantikus komédiák egyszerű fabulája, de hőseit ugyanazok a szenvedélyek, vágyak fűtik. Sőt a regény megmutatja Amerikának azt az arcát, amit csak a független filmekből ismerhetünk. A pasztellszínekben pompázó kertvárosokat, ahol az utakon, hatalmas, hajónak tűnő autók száguldanak, és a jómódú középosztály fehér házai előkertjében békésen füvet nyíró férfiak, és napozó nők mellett ott vannak azok is, akik a perifériára szorultak.

Szikáran mesél, igyekszik ragaszkodni a tényekhez, ezért gyakran több változatát is olvashatjuk egy-egy jelenetnek, ugyanakkor sok részlet takarásban marad. A szöveg – ha hihetünk az elbeszélőnek – évek alatt duzzadt regénnyé, és talán évtizedek teltek el a végleges szövegváltozat és az elbeszélt események között. Ez az időbeli és szöveg által megkonstruált távolság teszi lehetővé, hogy a szerelemről és főként arról az őrült szenvedélyről, ami az elbeszélőt a szakítás után hatalmába keríti, ilyen hideg könyv születhetett.

Az egykori kedvesre való emlékezés örületetét, az írás és az újraírás gesztusa gyönyörűen ábrázolja. Ezáltal még hangsúlyosabbá válnak azok a pillanatok, amikor az elbeszélő átlépi a józan ész határát: vágyképeket vizionál, áthágja a társadalmi együttélés íratlan szabályait és teljesen irracionális döntéseket hoz. A szeret, nem szeret kínzó kérdését kifordítja, és időről időre elgondolkozik azon, hogy ő vajon valóban szerette-e a férfit. Magával a kérdésfelvetéssel a szerelemről tesz sommás megállapítást: ti. a szerelemi szenvedély saját kreációnk, a képzeletünk szülöttje, és csak a felszínen kötődik a szeretett félhez.

A regény tétje látszólag az, hogy a szerző miképp lép túl az elveszett kedves emlékén, hogy hogyan dolgozza fel a viszonyt, ám a könyv végére ezzel egyenragúvá válik, hogy képes-e arra, hogy befejezze könyvét. A szerelem és az elbeszélés aktusa egymást kioltó erőként zúdulnak egymásra. Épp ezért nem véletlen, hogy a regény tulajdonképpen a történet végével kezdődik, egy pohár keserű teával, amit egy könyvesbolti eladó szánalomból tesz a hősnő elé.

Lydia Davisről először 2013-ban hallottam, amikor elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat. Akkor mint Proust és Flaubert amerikai fordítóját és mint novellistát említették, aki pár bekezdésből vagy mondatból álló novelláival újraértelmezte a műfajt. Egyetlen regényét, A történet végét olvasva igencsak kíváncsi lettem ezekre a rövid szövegekre. Bízom benne, hogy a Mesterházi Mónika fordításában és a Magvető Kiadó gondozásában ezek is hamarosan hozzáférhetővé válnak magyar nyelven.

Hományi Péter