Hatszáz oldal a hallgatásról

Az író számos szállal kötődik a Partiumhoz és Erdélyhez. 1990-ben tizennyolc évesen Budapestre költözött, ám történeteiben eddig mindig központi szerepet kapott szülővárosa, Kolozsvár.  Nem véletlenül, a térség történelme még közép-kelet-európai mércével mérve is igen erősen terhelt. Eddig három regénye jelent meg, és mindegyik a XX. század egy-egy korszakát dolgozta fel. Első regényében a Hóhér házában a múlt század 70-es, 80-as, másodikban, a Fejtől s lábtólban a 10-es, 20-as, legújabb kötetében pedig az 50-es, 60-as évekbe kalauzolja olvasóit. Írói módszerét könyvről könyvre csiszolja, finomítja, de lényegében változatlan formában alkalmazza. Egy-egy karaktert mutat be annak belső monológja által. Ezeket próbálja igazolni, hol naplónak, hol memoárnak álcázza, szerintem szükségtelenül. Valaki beszél hozzánk a múltból, valaki elmeséli a történetét, ennyi éppen elég.

Az Omertában négy ilyen történetet, tulajdonképp négy egymással hol szoros, hol közvetett kapcsolatban álló regényt kapunk. Egy talpraesett, nagy mesélőkedvvel megáldott széki asszony, Kali vallomását, aki megszökött részeges, bántalmazó férjétől, majd a „békási varázsló” Décsi Vilmos háziasszonya, szeretője, gyermekének anyja lett. Majd Vilmos önéletírását: egy dolgos, ambiciózus, de a hatalommal megalkuvó férfi portréját kapjuk, aki végül kijut nyugatra, és elnyeri a Párizsi virágkiállítás nagydíját. Ezután Décsi másik szeretője, az alkoholista apjával együtt élő tinédzser Anna beszél végtelen magányáról, vágyairól és csalódásairól. Végül pedig Anna testben és lélekben megtört börtönből visszatérő apáca testvére, Róza meséli el hányattatásait.

Négy szemszög, négy személyes történet, négyféle tragédia, amivel nem lehet nem azonosulni. Tompa szereplői jellemét, karakterét szavaik által ábrázolja, ezért mindegyiküknek saját nyelvet munkált ki. A szereplők hús-vér alaknak tűnnek, és bár az egyes szám első személyű elbeszélésmódból fakadóan akadnak első ránézésre redundáns, elhagyhatónak tűnő szövegburjánzások, valójában ezek is hozzáadnak a szereplőkről az olvasóban kialakuló képhez. A monológokból az író kiírta saját magát, nem ítélkezik, empátiával ábrázol, és hagyja, hadd beszéljenek a hősei, az értelmezést pedig az olvasóra bízza.

Természetesen nem arról van szó, hogy ne lenne véleménye, ám ezt nem sulykolja. Helyette a cselekménybe, annak hátterébe és a felhasznált nyelvbe szövi. Ráadásul a könyv szerkezete folytán: a négy egymással feleselő, egymást kiegészítő elbeszélés által és a különböző szereplők nézőpontjainak ütköztetése nyomán kialakulhat dialógus, ilyenformán újabb értelmezés a befogadóban.

Megvallom, én személy szerint boldogan engedtem az orromnál fogva vezetni magam.

A könyv számos lehetséges olvasatot kínál, ezért olvasói preferenciáink szerint tekinthetjük a kor történelmi eseményeinek hiteles ábrázolásaként, hisz bemutatja, hogy a diktatúra irracionalitása és lélekpusztító ereje hogyan formálja át az átlagemberek sorsát. Olvashatjuk az emberi identitásról szóló átfogó elemzésként, de létezhet a könyvnek kifejezetten feminista olvasata is, mely a férfi-női viszonyokat és női szerepeket vizsgálja. Hisz ez a könyv, ahogy a címe és alcíme is ígéri, a hallgatásról szól. Olyan szerelemről, olyan női szerepekről, olyan korról, olyan élethelyzetekről, melyek hallgatásra kényszerítenek. Úgy szól a hallgatásról, hogy megtöri azt.

Tompa Andrea kiváló író. Nincs értelme az Omertát hasonlítani a korábbi könyveihez. Sajátos, rá jellemző kiforrott írói eszköztárral dolgozik, ami bár nem egyéni és nem is újító, viszont annál is inkább kézre álló, mint egy kertésznek a kedvenc ásója.