Fennakadni a cipzáron

Korábbi regényeit olvasva (A kígyó árnyéka, 2002; A hullócsillag éve, 2005; VS, 2011; Szilánkok, 2014) már épp hozzászokhattunk a rendkívül intim nézőpontválasztáshoz, a női hősök lírai-légies hangvételben előadott, a tárgyi világot akkurátusan számba vevő hanghordozásához, a személyes érzelmek széles skáláját hallatlan részletességgel feltáró elbeszélői attitűdhöz.

Az első, írójának hirtelen népszerűséget hozó prózakötet, A kígyó árnyéka ugyanis egy 17. századba helyezett cselekményű én-elbeszélőt mozgat, egy hányatott sorsú, megkérdőjelezett identitású patikáriuslány személyében. Második nagy prózájában Rakovszky szintén egy félig elveszett, a világban tájékozódási pontokat, hiteles ismeretek forrásait kereső lányka szemszögéből értékeli a világot. És ott van a harmadik regény transzszexuális Vay Sándora/Saroltája, akinek még nemi identitását is a közösség igyekszik meghatározni. A legutóbbi prózai mű árva vagy félárva női figurái saját mostoha sorsukra rádöbbenve próbálnak új életet kezdeni.

Annál izgalmasabbnak ígérkezik a kísérlet – most is a privátszférát bemutató, egyes szám első személyű visszaemlékezés formájában –, hogy a Céliában az írónő férfi elbeszélőt hoz játékba. Az alapvetően kissé nyársat nyelt, párválasztási kísérleteit rendre elhibázó, idősödő Ádám tekintetével mérjük föl a világot.

Környezetéről – a telefonoskisasszonyoktól kezdve a szeretőkig – típusokban gondolkodik. Közhelyszerű hasonlatokkal él („egy jószívű gazdára talált kóbor eb alázatos és hálatelt pillantásával nézett”), fejében a tévésorozatok paneljei („Nyilván ez afféle első szerelem”, „akikről elalvás előtt – reménytelenül – ábrándozni szoktam”). Alakja azáltal lesz mégis különleges, hogy jelenkori társadalmunk hősét és áldozatát, a szinglit – talán döntésképtelen karakterénél fogva – éppen neki sikerül sajátos körülmények között gyermekhez juttatnia.

A kéretlen és kérdéses helyzet teszi érdekessé Ádám további sorsát, és viszi előre a regényt a mindenkori társadalmi lény felelősségére vonatkozó kérdés felé. A főhős erkölcsileg megkérdőjelezhető tette után „gazdátlan bűntudat maradt vissza, amely most itt kóvályog körülöttünk, és ha egy pillanatig másfele nézünk, kóbor ebként hozzánk csapódik, és törhetjük a fejünket, hogyan szabadulunk meg tőle…” – mondja Ádám. Ezzel a ritka poétikus megszólalásával pedig át is dobja nekünk, olvasóknak a labdát: miénk a dilemma, ismerős és ismeretlen helyzetek döntési felelőssége.

Ahogy számítani lehet rá, a főszereplő életében később fölbukkan egy kislány, majd egy kamasz lány. A férfi újra és újra kerüli a döntéseket. Ahogyan a fogantatás, úgy a „kvázi apa”–lánya viszony sem szokványos módon építkezik, Ádám girbegurba kerülőútjait rajzolja ki. Korunk kötődni képtelen hőse számára a szorosabb családi kötelék csupán félig vonzó, ennélfogva végül is elérhetetlen marad. Sem az idősebb, sem a kortárs, sem a fiatalabb nemzedékkel nem sikerül bensőséges kapcsolatba kerülnie. Így azután a mások terhét hogyan lenne képes önként magára venni?

Rakovszky újabb hősei is a társadalmi nyomás okozta szerepkényszerek és saját lehetőségeik, illetve felelősségük koordinátáján mozognak, és akadnak fenn, mint cipzár kocsija a foghíjas záron.

Harmath Artemisz

A cikk eredetileg a Magvető Magazin 2017. nyári számában jelent meg.