Feltörni a szóra sem érdemes dolgok csöndjét

A Párducpompa olvasható a Pillanatragasztó folytatásaként is. A 2014-es kötethez hasonlóan itt is Magyarországnak az a jelene rajzolódik ki, amelyről vagy nem szeretünk, vagy nem akarunk, vagy – és talán ez a legpontosabb – nem tudunk beszélni. Közel félszáz rövid prózát gyűjt össze, a novellák, tárcák fő témája, hogy mit vált ki egy-egy mindennapi élethelyzet a magyar (kis)emberből, aki erőszakosan ragaszkodik a másnak bélyegzéshez, és akit mégis olyan ellenállhatatlanul vonz az, ami idegen.

A Párducpompa és az olvasó történeteiben valószínűleg sok a közös tapasztalat. A gyerekkori megszégyenülés fel-felbukkanó kísértete, az iskolai emlékek visszássága, a hétköznapok kis szemétségeivel szemben érzett tehetetlenség, az átlagember reflektálatlan rasszizmusa, a közfeladatot ellátó személyek pitiáner visszaélései az élet részei, a mindennapok kis traumái. Tóth Krisztinától távol áll a didaktikusság, most sem von le következtetéseket, a Párducpompa mégis valami fontosat kínál a világunk értelmezéséhez: nyelvet ahhoz, hogy ezekről a pillanatokról, élethelyzetekről, epizódokról beszélni, mesélni lehessen. Hangot ahhoz, hogy fel lehessen törni a szóra sem érdemes tapasztalatok csöndjét.

Ki vagyok én és ki az a másik, miben különbözünk – az identitás alapkérdéseinek érvényességét nem kérdőjelezik meg ezek a szövegek sem, inkább azt vizsgálják, hol kezdődik az, amikor az identitást mások szorítják hol kényelmesebb, hol szűk határok közé. Mi múlhat egy szabályozott világban az ego megzabolázásán vagy szabadon engedésén?  Ezek az egyéni döntések – az ellenőr barátságossága vagy a postán sorban álló kisember kérlelhetetlensége – a közösség másik tagjaként kikerülhetetlenek és áthidalhatatlanok, mégis általában a szóra sem érdemes dolgok közé sorolódnak, hiszen olyannyira természetesek. A Párducpompa azonban éppen ennek a hamisságát mutatja meg: az általános nem természetes, az általános nem szükségszerű.

Nehéz röviden meghatározni, milyen is a Párducpompa hangulata, mert bár ezek a talált történetek valami meghatározhatatlan kényelmetlenséget, zavart keltenek, mégsem mondható az, hogy szomorú vagy lesújtó lenne, amit olvasunk. A kötetzáró tárcában az aluljáró falára pink festékszóróval írták a címadó különös szóösszetételt. „Érthetetlen, céltalan és tömör” – értékeli az elbeszélő, és valóban, pontos összegzése ez azoknak a szorongató, frusztráló helyzeteknek, amelyekbe naponta többször kerülhet bárki a városi miliőben.

Tóth Krisztina új kötetére is csábítóan egyszerű volna felragasztani az egyre inkább elhasznált realista jelzőt. Történetei bár valósághű helyzetek tipikus elemekkel, nem egyszer szociografikus ábrázolással, mégis éppen arról szólnak, hogy a megragadott pillanatokban hányféle valósághűség fut össze, csomósodik össze kibogozhatatlannak, feloldhatatlannak látszó konfliktussá, frusztrációvá. A kötet íve is mintha ezt szemléltetné: ahogy haladunk történetről történetre, az objektív elbeszélői hang egyre többször vált személyesebbé, a nézőpont pedig belsővé. Ebben a prózavilágban a személyesség éppúgy átüt a realitás szövetén, ahogyan a városi ember is elvész a különböző valóságok között.  

Varga Betti

Az írás eredetileg a Magvető Magazin 2017. nyári számában jelent meg.