Elrontott sorsok komolytalan piramisjátéka – Szijj Ferenc: Növényolimpia

Prózája középpontjában egy paradoxon áll. Tudatfolyam-technikával ír, tehát csak azt olvassuk, ami figurái fejében zajlik. Ezek a figurák rendszerint az alsó-középosztályból kerülnek ki. Ám – és ebben áll a „Szijj-paradoxon” – e figurák belső beszédei és elmormolt közlései olyan gazdag szókinccsel és virtuóz hosszúmondat-technikával vannak megalkotva, hogy feltételezhetően nincs az a hoch-értelmiségi, aki hebegés-habogás nélkül képes lenne kimondani, egyáltalán elgondolni őket. Woolf, Joyce, Beckett ír ilyen gazdagon a külvilág egy rezzenésére beinduló tudati láncreakciókról. Az olvasónak a belső tudati lenyomatokból kell visszakövetkeztetnie, mi történt. Ami nem egyszerű. (De hát a tudat is, az ember is bonyolult.)

A mondatok meghálálják a figyelmet. Nemcsak mert tragikomikusan mulatságos a cselekvésekkel való disszonanciájuk – képzeljük el, milyen, ha többszörösen összetett mondatokban regisztrálja egy-egy figura, hogy éppen mattrészegre itatják társai –, de azért is, mert döbbenetesen széles merítést adnak a 2017-ben létező magyar nyelvből. Működés közben ragadják meg mindazt a szépet és csúfot, spontánt és automatikust, amit mondani lehet vagy mondani szoktunk ma magyarul.

A Növényolimpia „lassú prózákból” álló regénymozaik. Egy elvált férfi tudatát olvassuk, élete (legalább) két idősíkján; nem könnyű megmondani, pontosan mennyin, ugyanis külső támpontunk sem az idősíkokat, sem a helyszíneket, sem a szereplőket illetően nincs. Az egyik eseménysor bizonyára a válást közvetlenül követő hónapokban zajlik, talán a nyolcvanas években. Május elseje, elvtársozás, a puha szocialista diktatúra árnyékában sunyítva zajlik az ügyeskedés. A másik (feltehetően) a kétezer-tízes évek Magyarországán. A világok alig megkülönböztethetők. Az elharapott elvtársból kormányfőtanácsos úr lesz. Vállalkozni immár dicsőség. De a puha nacionalista diktatúra árnyékában éppolyan sunyítva zajlik az ügyeskedés, mint akkor.

A tönkrement férfi némi pénzért cserébe megígéri, hogy újratemetteti egy idős hölgy, bizonyos Aranka néni férjének földi maradványait. Ezért rója a valószerűtlen intézményeket (temetőt, kórházat, kocsmát), s mint Kafka hősei, a hivatalok precízkedő dolgozóitól, a kocsmák kelepelő vendégeitől kér segítséget. Bolyongását a turulos országimázs-építés kábulata lengi körül. Zajlik a készülődés a növényolimpiára. Ez mintegy a vegetatív állapotba süppedt ország nyomorspektákuluma lesz. „….nem hinném, hogy volna egyetlen normális, kiegyensúlyozott, harag és részrehajlás nélküli ember is ebben az országban, volna egyetlen ember is, aki ép testben ép lélekkel nézne reggelenként a borotválkozótükörbe”, olvassuk egy helyen.

A briliáns nyelvérzékkel rendelkező írók mentalitáskritikája: nyelvkritika. Szijj azt a mai magyar nyelvet fogja vallatóra, amivel ügyeinket megtárgyaljuk, s próbálunk dűlőre jutni egymással, magunkkal. Azt kérdezi: hogyan is lehetne közösséget építeni, ha nyelvünk továbbra is a régi berögződéseket mondja, kapitalista szlenggel feldúsítva, és/de folyton csak ügyetlenkedik, dadog, mellébeszél? És/de hogy ne dadogna – teszi hozzá –, hogy ne beszélne félre, hogy ne ügyetlenkedne, ha kapcsolataink, közösségünk és mi magunk romokban…?

Sipos Balázs

A cikk eredetileg a Magvető Magazin 2017. nyári számában jelent meg.