Borzongás Luca-napra – Anders de la Motte: Pokoli tél

Traumatikus múlt

A szerző előző köteteiben, a Végzetes nyárban és a Halálos őszben már ismerőssé váló írói fogások köszönnek vissza: a halálesetekben bővelkedő múlt a jelenbe nyomakodik – jelen esetben a Laura nevű főszereplő közeli rokonának, Hedda néninek a halálával, akiről bár eleinte csekély információval rendelkezünk, mindenesetre karaktere nyilvánvalóan radikálisan elüt az otthon ülős, finom sütiket sütő idősebb nőrokonok, nagynénik sztereotip alakjától. Olyan valakiről van szó, aki a különböző tudatmódosító szereket nem csak hogy nem vetette meg életében, de termesztette is, ennek a különös ismertetőjegynek köszönhetően rengeteg mítosz és legenda szövődik köré, de legfőképp ahhoz a birtokhoz, amely egy nagy kiterjedésű és természetileg is kedvező helyen, egy tó közelében fekszik, és amelyre éppen ezért a svéd kisváros jó néhány lakosának fáj a foga, így a néni halálával az örökös Laurában is feléled a gyanú, hogy a rá hagyományozott telek területén bekövetkezett haláleset körül valami nincs rendjén. Ugyan a ház koncepciózus felújításába nem fog Laura, a fiatal, elvált, sikeres cégvezető nő, de energiáiból annyira még futja – és egy gyerekkori tűzeset saját múltjára árnyékként boruló emléke valamelyest kényszeríti is arra –, hogy nyomába eredjen a homályos, tisztázatlan eseményeknek.

Párhuzamos cselekményszövés

A kortárs prózairodalom egyik közkedvelt eljárása az egyszerre két vonalon előrehaladó történetmondás, ezzel a lehetőséggel él de la Motte is, ennélfogva az egyik síkon meglelt felismerésnek hatása lesz a másik cselekményszálra is. A különleges emberismerettel rendelkező főszereplő – aki magát egy ízben Sherlock Holmeshoz is hasonlítja – nagyszerű megfigyelőnek, egyszersmind a történetbe a múlt nyomán totálisan bevonódó karakternek bizonyul: égési sérülései és az ebből fakadó egyéb pszichotikus kihatások emlékeztetik és állandó lélektani nyomás alatt is tartják a nőt, és ha a múlt és jelen valóságában összeadódó feszültség nem lenne elég, felbukkan időről időre egy harmadik is, amely olyan álmokat jelenít meg, ahol egy félelmetes és ismeretlen vízi tündér is szerepet játszik, ezzel további lélektani analízisre sarkallva az olvasót.

A szerző portréja.

Arányérzék

Nem tudom, mennyi előzetes munkát igényelt, de a fordulatok eleinte patikamérlegen vannak kimérve, az egyszer biztos: a könyv legközepénél már kirajzolódik a lehetséges gyilkos(ok) alakja, persze nem árt gyanakvónak lennünk, hiszen ez még túl korai pontja a történetnek, de a félrevezetés szándéka mindenesetre jókor teljesedik ki, majd vesz új irányt.

Szimbólumhasználat

Ahogy az a borítóból is kiderül, a tűz és a víz ellentéte dominálja a regényt, mely az érzelmi-lélektani vonatkozásban egyaránt érvényre jut, konfliktusok, vonzalmak és választások jelképévé válik. De ahogy ezek az ősi elemek összecsaphatnak, úgy egy-egy szereplő karakterében, jellembeli változásaiban is szélsőséges fordulatok következhetnek be, legalábbis Laura szemszögéből megélve az eseményeket, aki kívülállóként tér vissza gyerekkora súlyos traumájának helyszínére, és aki az eltöltött napok alatt sem válik otthonossá Hedda néni birtokának környezetében, ami ellentmond a Jante-törvénynek, amely a skandináv kultúra sajátja: ennek kiskátéja lényegében azt a kötelezettséget rója az egyénre, hogy nem lóghat ki környezetéből, ahogy az a könyvben el is hangzik. Amennyiben ez mégis megtörténik, ahhoz a személyhez a megbélyegzettség, a szégyen tapad. Így válik érthetővé Laura kívülállása, és a kisváros lakosainak felé mutatott idegenkedése, majd a lányt érő inzultusáradat is. Aki kritikát fogalmaz meg egy összetartó közösséggel szemben, annak nincs helye közöttük.

Karneváli jelenet és zűrzavar

De la Motte kétségtelenül nagy dobása, hogy az 1987. évi Luca-napon a Hedda néni vonzáskörzetében élő fiatalokból összeverődő társaság köré micsoda mítoszt képes építeni: egy már-már karneváli jelenetsorba foglalja bele annak a hatfős fiatal társaságnak a tagjait, akik ilyen vagy olyan rokoni vagy baráti szálak révén kapcsolódnak egymáshoz, és akik hosszú évtizedek múltán is emlékeznek majd arra az éjszakára, a közöttük ott lezajlódó szerelmi feszültségekre, a kínzó, gyötrő szexuális vágyra és egyéb erőszakos késztetésre, a fizikai atrocitásra, melynek folyományaként az alkoholmámoros este baljós tivornyába, borzasztó tűzesetbe torkollik – mi pedig olvasóként a traumaképződés állatorvosi lovával szembesülhetünk.

Összegzés

Ne hallgassuk el azt sem, hogy „a kevesebb néha több” logikáját talán szem előtt tarthatta volna jobban a szerző, hiszen az utolsó ötven oldalon annyi nem várt fordulatot épít még a sztoriba, hogy kezd az egész túlburjánzóvá, a szó rossz értelmében fantasztikummá válni, holott 340 oldalig a feszültség nőttőn-nőtt, de talán pont ezért, túl korán érte el a tetőpontot. Tipikus esete annak, amikor valaki túlságosan beleszeret saját írói trükkjeibe, és nem tud leállni időben velük, ezáltal viszont a fiktív világ és a karakterek hitelessége csökken. Ahhoz hasonlatosan, mint amikor a gólhelyzetben lévő csatár még egy kötényt akar adni a kapufának is, minek következtében odavész az üreskapus lehetőség, és a focistából csak egy nagyzoló sztár marad a drukkerek szemében.

Mindennek ellenére a rendkívüli izgalmak és az erős dramaturgiai ív magával ragadhatja az olvasót: azt garantálom, hogy nem lesz könnyű ezt a pokoljárást kiheverni, akármikor is olvassa a könyvet az ember. Hát még, ha egy téli estén teszi ezt, mondjuk december 13-án, Luca napján, amikor is, mint azt a szerzőtől tudjuk, bármi megtörténhet, és ha a csodákban nem is hiszünk, az emberek gyarlóságáról és álcáiról annál inkább meg leszünk győződve.

mindennapkonyv.hu / Hajnal Dominik