Fázásra ítélt mikrovilágok – Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb

Címválasztás

A könyvben szereplő tizenhárom novella közül feltehetőleg a legtitokzatosabb elnevezésű képviseli főcímként a teljes kötetet: Évszakhoz képest hűvösebb. Ezzel a szerzői és/vagy szerkesztői döntéssel mintha a történetek hangulatára és légkörére egyaránt próbálnának utalni, amelyek ridegnek nem nevezhetőek, noha tényleg van bennük valamifajta, olykor rokon- vagy épp ellenszenves közvetettség, diszkrét távolságtartás. Fontos hozzátenni: ez az atmoszféra nem a szereplők egyéni karaktereiből, sokkal inkább az interperszonális kapcsolatok diszfunkcionális megvalósulása nyomán jön létre.

Témaválasztás

A javarészt családi kapcsolatokat monitorozó novellák olyan kérdéseket állítanak az olvasó elé, mint hogy a generációs láncolatban ki felel kiért, és mit tudunk tenni, ha nem működik hézagmentesen az azonos és az eltérő generációk tagjai közti kommunikáció. Ez a kommunikációs deficit következhet egész egyszerűen az egyik fél szellemi leépüléséből, de a megkésettség állapotából is: mire rájövünk, hogy mekkora érték volt egy másik személy számunkra, lehet, hogy az a személy már eltűnt, rosszabb esetben meghalt, ennélfogva életünkbe már többé nem visszahívható, és nem marad más, mint csupán a kutakodás lehetősége a hátrahagyott emléknyomai között, amelyet megtestesíthet egy másik által egykor birtokolt tárgy vagy maga a felelevenített élmény, ami hozzá köthető. Ugyanakkor hiába is vonnánk felelősségre magunkat, ha amíg még jelenlévő volt a Másik, csak tapogatóztunk és bizonytalankodtunk az ismeretlen élethelyzetekben vagy a zavarba ejtő megnyilvánulások során, feltéve magunknak a kérdést, vajon mi lenne vele szemben a megfelelő viselkedési forma? Beletörődjünk a megváltoztathatatlanba, mentsük, ami menthető, netán az empátia gyakorlásának valamilyen speciális módját válasszuk? Hogyan valósítható meg a humánum végső imperatívusza?

A kiszolgáltatottság logikája

És akkor vajon mit jelenthet a fülszöveg szerint „ismerős helyzetek váratlan szempontból való bemutatása”? A novellákban jórészt Én-elbeszélő pozíciót felvevő narrátor kellően közel enged saját belső gondolataihoz, csakhogy ezek a gondolatok gyakran a megfelelési kényszer igézetében fogannak, és ettől a cselekményszövésben különös és nyugtalanító törés keletkezik: mivel mások döntenek az elbeszélő helyett, ezért az ő szemszögéből megkonstruálódó nézőpontokkal együtt sodródunk jelenetről jelenetre, ezért elveszettnek és kiszolgáltatottnak érezheti magát az olvasó is, és a kötetben oly gyakran felbukkanó fázásmotívum teljesen átjárja az olvasás folyamatát. Talán még soha ennyire nem szorongtam saját, szabad akaratom és döntési helyzetem hiányától és irányítottságától, mint példának okáért A Lánchíd északi oldala című szöveg olvasásakor. Amikor azt érezzük, hogy mindig a másik szabja meg, mi lehet jó nekem, de mivel én szolgáltattam ki magam ennyire a helyzetnek, már nem is visszakozhatok, így maga alá gyűr az erősebb akarat. A párkapcsolati hegemónia kis hazugságok, bizonytalanságok mentén alakul ki, viszont az alárendelődés mechanizmusa nem magától értetődő, inkább szokatlan és nyugtalanító, és nem felháborítóan egyoldalú vagy erőszakos, hanem pillanatnyi alkukötések és mikrodöntések sorozatából épül fel.

„A ház egyszintes, de hatalmas, kétszárnyú ablakai vannak. Odamegy a ház oldalán lévő bejárati ajtóhoz. Zárva. Én a kertben maradok, toporgok azon a bizonyos határon. Odasétál a ketre néző ablakhoz, két kezével szemellenzőt formál, és beles. Nincs itt senki. Szerintem bemehetünk. Nem akarok ablakon bemászni. Pedig nincs magasan, ő bemegy, segít. De én nem akarok, mondom. Most miért, nem hiszem el, hogy ezt csinálod, válaszolja, nem érti, miért vagyok ilyen merev, hogy velem semmi jót nem lehet csinálni. Én bemegyek, nem érdekel, mondja. Belöki az ablakot, megtámaszkodik a párkányon, és bemászik. Az ablakhoz sétálok, nyújtja a kezét. Na? Most vagy soha. Megfogom a kezét, felsegít a párkányra. Innen már megy, kösz. Belépek, a tenyeremre kosz ragad és a párkány letöredezett fadarabkái.”

A hallgatás és elzárkózás logikája

A novellák további fontos, feszültségkeltő jellemzője az ismétlődés, a körkörösség. Sem a szűk családi körben, mint mondjuk a nagyszülőkkel közös vízparti jelenetnél, sem szélesebb kontextusban, mint mondjuk egy multicég munkakörnyezetében, ahol különböző nyelvi kihívásoknak kell eleget tenni, nincsenek alternatívák a fennálló keretekből, láthatatlanul is jelenlévő szabályrendszerekből, az elidegenedett, hideg relációkból való kitörésre. Az egyén ismét egy lépést tesz hátra, ami megintcsak az akarati tényezővel van összefüggésben: legfőbb hajtóereje, hogy elkerülje mindenáron a kitűnést, a lázadást, de egyúttal saját megfigyelői pozícióját biztosítja és mélyíti el. A novellák katartikus élményei így elmaradnak, a felold(oz)ások az elhallgatás és a csönd területére kerülnek, a befelé irányuló tekintet és a lélektani visszavonulás adódik megoldásként, és ezek a szituációk és folyamatok rendszeresen, újra előállnak. A fülbe helyezett fülhallgató, amelyből nem szól zene, a külvilágtól el is zár, meg nem is, noha erről csak az tud, aki viseli. Mindenesetre az a valaki különleges inkognitó birtokosává válik. A hallgatás ugyanakkor beszédes, azaz szimbolikus gesztus: valaminek a ki nem mondása, másként nevezése. Az egyik novella szereplője saját szülőjét Istvánnak nevezi, de még véletlenül sem 'apa'-ként, egy másik novellában nehezére esik a családtagoknak a halott apát egyáltalán szóba hozniuk.

„A bátyám is biztos számol valamit, de anyám szerint a bátyám olyan, mint egy csukott ajtó. Hiába kopogunk, dörömbölünk, nem enged be. Nem tudja, ő is ilyen, folyik befelé a szomorúsága. Tartja magát, boldogul, boldogulunk egyedül. Én hagyom, hogy kifolyjon a szomorúságom, de csak egy kicsit, amennyire még mindannyian el bírjuk viselni.”

Az élet kihívásainak kettős minősége

Ez a viselkedésmód mégis a velejéig ismerős, mert nagyon is emberi. A párkapcsolatok viszonyrendszere is ekképp formálódik: általában mindig valamilyen kihívás elé állítja az élet és a körülmények a fiatal felnőtteket (idős rokonok ápolása, egy kölyökkutya felnevelése stb.), akik egy időben befelé tekintve elemeznek és kifelé tekintve viselkednek valahogyan, mindeközben természetszerűleg a romantikázás elvész vagy háttérbe szorul, de a gyermeki és szülői felelősség és kötelezettségek különböző szintjeire, ambivalenciáira ráláthatunk. Ez naturalisztikus leírásokhoz és a melankólia mint létállapot mély megértéséhez egyaránt hozzásegíti az olvasót.

De semmiképp se féljünk ezektől a „befelé folyó szomorúságoktól”! Az introspektív, szenvelgés nélküli gyász és kommunikáció a hiányaival együtt is precíz és szikár szöveghelyeket eredményez. Ha a novellák általános hangulatához illő szezont kellene megneveznünk, egyértelműen az őszi évszakot jelölhetnénk meg, az ember lelkiállapotát, dilemmáit, zavarait és változásait talán ez a szeszélyes időszak jeleníti meg a legérvényesebben. Ebbe a kaleidoszkópba belepillantva olyan ellentétes érzelmek is képesek egymásba folyni, áttűnni, mint amilyen a felelősségtudathoz tartozó büszkeség és a szégyen, a vitalitás igenlése és a halálvágy, a rejtőzködés és a lelepleződés belátásai, de a paradox helyzeteket bővíti a virtuális térben szerveződő kapcsolatok ábrázolása is, a maga embertelen emberségével. Az utolsó novella pedig egyenest tanúságtétel a családi láncolatok megszakíthatatlansága, befolyása mellett, melynek keretében akár egy rosszindulatú melldaganat átöröklődése, pontosabban annak hétköznapi gondolatokba fészkelődése is identitásképző, hipochondriás erővel bír, ennek pedig tragikus és komikus aspektusa egyaránt van.

Összegzés

Az ördögi kör logikája ebben az esetben már nem pusztán lamentálásra alkalmas nyomot hagy az olvasóban, hanem a szociokulturálisan ismétlődő élethelyzetekről a biológiai síkra helyezi át a hangsúlyokat, de a jelenetbe éppen a túlaggódás, az orvostól orvosig, vizsgálattól vizsgálatig járás miatt irónia is jócskán vegyül. Már-már kafkai bonyodalmak nyílnak meg, amelyekből a haragi univerzumban azért nincs kiút, mert a korlátozott észlelést itt nem feltétlenül a politikai struktúra és a bürokrácia útvesztője eredményezi, hanem az egyén önmaga börtönőreként kényszeríti magára a szűkösségeket. De ezeket a szűkösségeket olvasóként mégis szolid örömmel és mély együttérzéssel nyugtázhatjuk. Még ha olykor iszonyúan szorongunk és didergünk is miatta.

1. A könyv a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj egyik esélyese, mint azt korábbi cikkünkben már jeleztük.

2. A szerző könyve időközben a szűkített, hármas listára is felkerült Czakó Zsófia és Pál Sándor Attila művei mellett.

3. A könyv megnyerte az ösztöndíjat.

A fejléckép forrása.

mindennapkonyv.hu / Tinkó Máté