Bartus Anna én vagyok – Patik László Anna, édes című új regényéről

Közben pedig folyamatosan Voltaire regénye, a Candide vagy az optimizmus járt a fejemben. Mindkét szöveg bővelkedik abszurd és a szatirikus jelenetekben. A könyvek főhősei fejlődésre képtelen, mélységek nélküli papírmasé figurák, akik naivak és ostobák, olyanok, mint egy-egy üres edény, akiket a környezetük határoz meg, valódi saját döntésük talán nincs is. Ahogy Candide mellett ott áll Pangloss doktor, aki a leibnizi filozófia szócsöveként tanítványát folymatosan szellemi munícióval látja el, úgy Annus mellett is ott van anyja, aki panellakásuk konyhájában egy-egy kupica rum mellett vagy főzés közben magazinigazságokkal és az egoizmus újkori vallásának, a „mert megérdemlem” tanaival tömi lánya fejét. Persze azért pár nem elhanyagolható különbség akad. Például, hogy az Anna, édes főhőse Candide-dal szemben nő, illetve hogy míg Candide mindvégig hűséges marad imádott Kunigundájához, addig Bartus Anna már nem ennyire biztos választásaiban. 
A cím játékba hozza Kosztolányi Dezső Édes Annáját is, ám Patik könyvének univerzuma kevéssé rokon vele, inkább kifordított mása, semmint tükörképe. Bár a két Anna közt számos hasonló vonás felfedezhető, a regények egészen más irányba mutatnak. Mindketten koruk áldozatai, ám míg Édes Anna egy mély, tragikus karakter, akit Kosztolányi realistán ábrázol, addig Patik Annájának nincsenek dimenziói. Ez egyáltalán nem hiba, sőt! A szatíriához ilyen hősök kellenek, elég csak, hogy ne túl távoli példát mondjak, Spiró György Kőbékájának főszereplőjére, Melák Kálmánkára gondolnunk.
Bartus Anna ezért tökéletes választás, hiszen ő csak néz gondosan kisminkelt őzikeszemeivel, és hagyja hogy megtörténjen vele minden. A regény a szatírák nagy trükkjével él, hiszen miközben hol fejünket fogjuk miatta, hol pedig hangosan kacagunk rajta, tulajdonképpen magunkon nevetünk. Mert mi vagyunk Bartus Anna. Minket néznek ennyire hülyének a reklámok, a politikusok és a média. És mi vagyunk Bartus Anna akkor is, amikor önző és ostoba módon csak a saját hasznunkat hajtjuk, csak a saját érdekünket tartjuk szem előtt.
Természetesen Patik mindezt nem mondja, csak én. Ő egy humoros, szórakoztató regényt tett le az asztalra, amiből mindenki annyit vesz, amennyi neki tetszik. Lehet poltikai szatíraként, melyre a könyv borítóján látható fejé tetejére fordított Parlament is utal, lehet társadalmi szatíraként, de lehet csupán egy könnyű, humoros műként is olvasni.
Patik jó arányérzékkel és könnyű kézzel ír. Egyszerű, de pontos mondaiból, akár a hópelyhekből a hótakaró, finoman képződik a regény anyaga, és mire észbe kapunk, már tetőtől talpig beborít bennünket. A cselekmény izgalmas és fordulatos, olyannyira, hogy én a könyvet egy este alatt elolvastam. A karakterek, nemcsak a fő, hanem a mellékszereplők is emlékeztesek. Nekem a legkedvesebb a regény egyik mágikus figurája, a nyugdíjas adóellenőr, Márta néni volt, aki egy érintés alapján meg tudja állapítani, kinek mennyi az adótartozása. Otthonában Magyar Közlönyökből épít magának bútorokat, és mappát vezet számtalan közszereplőről, melyben adóügyeikről készít feljegyzéseket megérzései alapján.
A regénnyel egyetlen bajom volt, hogy kurtán-furcsán végződik. Az utolsó bekezdéssel Anna története nem ér véget, nem jut nyugvópontra, sőt akár még további háromszáz oldalon folytatódhatna, persze feltehetőleg hasonló mederben további tanulságok nélkül. Míg Candide-ot láthatjuk élete végén öregedő Kunigundája mellett, addig Anna ráncait Patik László már nem mutatja meg. Talán azért, mert nem akarja Voltaire-hez hasonlóan levonni a történet tanulságait a mű végén, és ezt szertintem nagyon jól teszi, ugyanakkor az én ízlésemnek jobban megfelelt volna, ha a drámai végkifejletnek egy-két oldallal hosszabb lefutást hagy.

Hományi Péter