Amatka – itt a skandináv New Weird

A svéd Karin Tidbeck bemutatkozó regénye első látásra egy disztópikus vízió egy kolóniákra osztott, szigorúan szabályozott világról, ahol – mint ahogy azt disztópiák esetében megszokhattuk – a közösség érdeke mindig az egyéni érdek felett áll. A történet a Négyes Kolónia területén, Amatkában játszódik, ami mezőgazdasági központként funkcionál és a város alatt termelt – ételként és egyéb nyersanyagként is funkcionáló – gombákkal látja el az Egyes (Essre), a Kettes (Balbit) és a Hármas (Odek) Kolóniákat. Már a regény elején érezzük, hogy valami gond van, de nem értjük még pontosan, hogy mi nincs a helyén. Mint mikor egy lépcsősorban egyetlen fok magassága minimálisan eltér a többitől, és ez elég is ahhoz, hogy orra bukjunk.

A főszereplő, Vanja is érzi maga körül ezt a furcsa légkört, amikor az Essre kolóniából piackutatási „küldetéssel” megérkezik a hideg, szürke és minden szempontból lehangoló Amatkába. Vanja elfoglalja ideiglenes lakhelyét egy háztartásban, amin a depresszióval küszködő Ivarral, a nyugalmazott orvosként a bölcs öreg szerepét betöltő Ullával és a szabályokhoz mindig ragaszkodó Ninával osztozik. Aztán elindulnak a dolgos hétköznapok és ezzel együtt egyre több furcsasággal találjuk szembe magunkat. Komikus, hogy Vanja munkája az Essrei Higiéniai Szakértők tájékoztatási asszisztenseként nem más, mint hogy felmérje Amatka lakosainak higiéniai szokásait és kozmetikumokkal kapcsolatos igényeit. Egy ilyen banális kutatással indul az a nyomozás, ami aztán az egész létezést fenyegető veszéllyé növi ki magát. Az ugyanis hamar kiderül, hogy ebben a disztópikus világban a szigorú rendszabályok nem kizárólag egy központi hatalom érdekeit szolgálják, hanem lényegében a világ szövetét tartják egyben.

Így robban be elemi erővel ebbe a nyomasztó atmoszférába az igazi New Weird-érzés. Ez az a science fiction, fantasy és horror elemeket ötvöző, lovecrafti ihletésű műfaj, ami az utóbbi tíz évben kezdett igazán kibontakozni és legismertebb képviselői között tartják számon China Miéville-t és Jeff VanderMeert. Utóbbi szerzőt Karin Tidbeck a köszönetnyilvánításban is megemlíti, sőt, VanderMeer lelkes tweetben is buzdította a követőit az Amatka olvasására. A kettejük közti kapcsolat nem lehet meglepő azok számára, akik olvasták Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiáját és utána veszik kézbe Tidbeck-regényét, az Amatka ugyanis több ponton párhuzamba állítható a trilógia első részével, az Expedícióval (amiből 2018-ban film is érkezik Natalie Portman főszereplésével). Szerencsére az Amatka azonban nem annyira elvetemült és nehezen értelmezhető, mint a Déli Végek-trilógia. Ez a regény a maga szürreális módján úgy gondolkodtat el a valóság mibenlétéről, a kimondott szó erejéről és a természet – vagy akár egy számunkra idegen faj – megzabolázásáról hogy még egy „átlag olvasónak” is befogadható marad.

A befogadható szürrealitás mellett nagy pozitívuma a regénynek a mértékletesség. Épp annyi információt kapunk a környezet működéséről, hogy megértsük a történéseket, de ne érezzük szájbarágósnak, izzadtságszagúnak a világteremtést. Ráadásul ez az információmennyiség is szép egyenletesen van elosztva a könyvben, vagyis nem esik abba a hibába, hogy a történet eleje rejtélyes ugyan, de vontatott, míg a vége úgy nyüzsög a rengeteg befogadásra váró új információtól, hogy elveszik a lényeg. Ez az egyenletesség pedig minden szempontból jellemző az Amatkára: a tempója nem hullámzik látványosan, a fejezetek tagolása kényelmes és szerencsére a történet nincs annyira elhúzva, hogy unalmassá váljon. Ezek miatt gyorsan olvasható kis kötet lett, amin azonban még napokig lehet agyalni. És nem csak lehet. Érdemes is.

Batus