„A zsidó bűnök elsősorban magyar bűnök”

Tulajdonképpen minden volt: újító költő, sikeres újságíró, sokak által olvasott regények szerzője, nagysikerű színdarabok írója, több száz dráma és vígjáték fordítója (francia, német és olasz nyelvből), humoreszkek alkotója. Nemzetközi sikerei is voltak, a sok francia fordítás elismeréseként még a francia Becsületrendet is megkapta. Színházigazgató, kiadóigazgató volt, írószervezetet alapított, élt Párizsban, Londonban, Konstantinápolyban (itt haditudósítóként tevékenykedett), de a leginkább a csodás Párizs hatott rá, és természetesen erősen inspirálta a modern művészet mindenféle ága. Kortársai általában kedvelték, mert egyrészt nagy bohém volt, másrészt igen előzékeny, jó modorú és barátságos. Unokatestvérét, Herzl Tivadart (Heltai születési neve is Herzl, később magyarosított) pedig Izrael állam megalapítójaként tisztelik – nem akármilyen család lehetett ez a Herzl! A fokozódó antiszemitizmus rá kevéssé volt hatással, a magas pozíciók hosszú ideig megvédték, bár egy ’30-as évekbeli anekdota szerint a körkérdésre, hogy mikor és hol szeretne élni, azt felelte: itt és most – ha lehetne…

A zsidótörvények bevezetésekor fia (aki keresztény volt) kijárta, hogy apját mentesítsék, Heltainak csak egy alázatos levelet kellett volna írnia Horthynak, de ő nem volt hajlandó könyörögni, s ennek meg is lett a következménye: bujkálni kényszerült. Szerencsésen túlélte a háborút, és 1957-ben hunyt el, 86 évesen. A bujkálás alatti tapasztalatait megírta egy naplóban, és ezt jelentette most meg a Magvető kiadó. A könyv címe Négy fal között lett, tartozik hozzá egy rövid bevezető is, amit még a szerző írt a háború után, mert felmerült, hogy részleteiben kiadják, de persze ez elmaradt. Vagyis elég komoly adósságot törlesztett most a magyar irodalom: egy fajsúlyos szerzőjének háborús naplóját olvashatjuk, gondosan megszerkesztve, lábjegyzetelve.    

Heltai 1944. március 19-én, a német megszállás napján kezdte el írni a naplót, mindenféle fecnire, üres lapra, füzetbe, ahogy sikerült. Én már sok visszaemlékezést, dokumentumregényt és naplót olvastam a Holokausztról, és kíváncsi voltam, hogy ez miben más. Először is akkurátusan rögzíti a híreket: a hivatalos híreket a magyar rádióból és az újságokból, ezek nagy része nettó ferdítés és hazugság, főleg a hadi helyzetről; a külföldi adások híreit, ezek sem feltétlenül jobbak; és természetesen a városszerte keringő szóbeszédet, pletykákat, titkos értesüléseket. Mindig megjegyzi, hogy ez és ez az információ nem hiteles, és legtöbbször hozzáteszi, hogy „én nem hiszem el”. Bár később egyre gyakrabban írja, hogy olyan dolgok valósultak meg, amelyek rosszabbak voltak a korábbi, leghihetetlenebb rémhíreknél is. Tulajdonképpen ez a legérdekesebb a könyvben: hogyan hullámzott össze-vissza a szóbeszéd, milyen agyrémek és nagyon is reális alapon álló híresztelések kaptak szárnya, szaladtak végig a megszállt Budapesten, csapódtak vissza – milyen volt az élet egy olyan korban, ahol semmilyen hírben nem lehetett száz százalékosan megbízni, és ahol gyakorlatilag megszűnt az állam, és az emberek nagy részéből előjött az állati, sőt sokszor démoni természet. Szinte minden napra jut egy-egy árulás, feljelentés, öngyilkosság, és persze rengeteg erőszak, lopás és a háború további borzalmai. De néha felcsillan Heltai humora is, lejegyez például egy ma már nem ismert utcai poént: „ – Hány -arossal végződő minisztere volt Magyarországnak? – Három. Baross, Jaross és Sz-tójay.” Elképzelem, hogy a széthullóban lévő országban még mindig gyártják valakik a vicceket… Elképesztő!

Heltai remek analizáló is, néhány szóval vagy mondattal skicceli fel az embereket – hiába, mégiscsak élvonalbeli dráma-, és elsőrangú újságíróval van dolgunk. És közben magát is figyeli: „úgy jegyzem föl ezeket a dolgokat, mint az orvos, aki ennenmagán tanulmányozza halálos betegségének a tüneteit”, írja. Máshol pedig ezt: „én szeretek élni, és örök kíváncsiság lobog bennem, azt is szeretném tudni, mi lesz ezer év múlva”. Csak látszólag van ellentmondás a két mondat között. Azt is szinte megértően közli a vele ellenséges magyarokról: most már, hogy a szovjet hadsereg az ország határaihoz közeledik, kezd nekik leesni a tantusz, hogy ezt a háborút elveszíti az ország. Hogy talán nincs is csodafegyver, és bizony csúnya vége lesz. Hasonlóképp látja sorstársait, a sárga csillaggal megbélyegzett zsidókat is: „lassan-lassan végre rájöttek arra, hogy halálra ítélt rabok vagyunk”. Egyes helyeken mégis olyan megállapításokat tesz, amelyek külön esszék is lehetnének, ilyeneket például: „az ember irigyli a kivételezetteket. Ezek tarthatnak cselédet, élelmiszerjegyet kapnak, taxin járhatnak, annyi mákot ehetnek, amennyit akarnak, sőt dolgozniok is szabad. Micsoda óriási jutalom azért, mert ezek a háborúban jól gyilkoltak, vagy azért, mert keresztény nőt vettek feleségül. Aki nem volt ilyen ügyes, annak semmihez sincs joga, semmiféle szabadsága nincs többé.” Vagy ezt: „a magyarországi zsidó azért olyan hitvány, mert hitvány a magyar úr is. Nem az a baj, hogy a zsidó nem asszimilálódott, hanem az, hogy túlságosan asszimilálódott. A szegény zsidót éppen úgy lenézte, ahogy a magyar középosztály meg a dzsentri. A zsidó bűnök elsősorban magyar bűnök. A fölkapaszkodó zsidó hozzáhasonult annak az osztálynak a mentalitásához, amelybe fölkapaszkodott. Az izgága, léha, dorbézoló, kártyás, kurválkodó, nagyszájú, pöffeszkedő, kulturálatlan magyar fickó és a tolakodó, elbizakodott, szemtelen, ordinári módon viccelő zsidó jampec között nincs különbség.”

Egyszerre hátborzongató és végtelenül szimpatikus ez a távolságtartó, kicsit száraz, néhol ironikus hang: ez az, ami kivételessé teszi Heltai naplóját.

Ármos Imre

A kritika eredetileg a Líra Könyvklub 2017/5 számában jelent meg.