A szerető könyve

A kötet mégis üdítően friss, és bár a közölt szövegek nem tartoznak a kortárs magyar irodalom élvonalába,  tisztességesen megírt, kidolgozott novellákat kapunk. A Kardos Margit disszidál nem celebkönyv, ezúttal nem összegyűjtött, újra- vagy átírt blogbejegyzéseket olvashatunk, hanem egy író első kötetét hibákkal és erényekkel.

Az alapos szerkesztés, a fegyelmezettség, ami például a nyelv egyszerűségében nyilvánul meg, mindenképpen az utóbbiak közé tartozik, ahogy a témaválasztás is. Számtalan Julien Sorelhez hasonló törekvő, törtető hőst ismerhetünk a regényirodalomból, azonban ezek a karakterek többnyire férfiak. Szentesi Éva olyan nőket mutat be, akik Sorel sorsában többé-kevésbé osztoznak. Alulról jönnek, és magasra törnek, vagy vágynak arra, hogy előbbre, magasabbra jussanak. Hol kendőzetlen becsvágyuk hajtja őket, hol romantikus ábrándokat táplálnak. Hitelessé nemcsak a tetteik, hanem az élettörténetük, hátterük teszi őket. Az író apró félmondatokkal festi fel azt a kiábrándító kilátástalanságot, amit a vidéki lét jelenthet egy ambiciózus fiatal lány számára (Tűzriadó, Hólé, Vérzik a gyerek, Kardos Margit disszidál, Fél órával ezelőtt, Jóember).

Szentesi az irodalmi hagyomány tekintetében szokatlan pozícióból vizsgálja a férj-feleség, férfi-nő kapcsolatokat. A novellák legjellemzőbb hősnője a szerető. Ezek a nők keveset látnak a férfi életéből, túl keveset ahhoz, hogy lássák, kivel van dolguk, a férfiak pedig jobbára tárgyiasítják őket: szexért pénzt, lehetőséget, ajándékokat adnak, de önmagukat nem (Ilonka, Zazi az ágyban, Éva a radaron, Meghalni Chanelben, Valótlan, tocsogós boldogság, Nóra, A pletyka, Velence).
Élveztem a játékát, de nem nyűgözött le a Péterfy-Novák Éva Csokiszívére írt válasznovella. Ugyanakkor a kötetet záró, nyelvében a női társalgást stilizáló A medence kifejezetten emlékezetes írás.
A szövegeknek van egyfajta repetitív jellege, ami miatt egyes szövegek teljes egészében behelyettesíthetők egymással. Néhol a tanító szándék túlburjánzik, és ami egy újságcikkben olvasva remek lenne, novellaként nem működik. Az Elpusztult civilizáció című írás cselekménye kifejezetten klisés és szörnyen didaktikus, és sajnos igaz ez a Lakodalomra is. A Darázs érzelgőssége meglehetősen középszerű. Sajnáltam, hogy az író nem fordított figyelmet arra, hogy reflektáljon az elbeszélői pozíciójának a kritikus vizsgálatára, legalább egy-egy szöveg erejéig, mert ezzel azt a hatást kelti, mintha az igazság birtokában lenne, övé lenne az erkölcsi fölény, márpedig én élnék a gyanúperrel, hogy sose lehet valakinek ennyire igaza. Így marad hitelesen ábrázolt valóság, a megsejtett igaz helyett. Mindenesetre kíváncsian várom az elkövetkező köteteket, bízom abban, hogy az író szárnypróbálgatásai után a szárnyalásának is szemtanúi lehetünk.