A mindenséggel méri magát – Kemény István: Nílus

A mindenséggel méri magát, a nyitó versben (Rakpartos ballada) a rá jellemző finomsággal nem úszik el dinnyehéj, csak így utal elődjére: „Jön a rakpart itt ültem le” – és közben a test és lélek (sovány és kövér bölcs) Margitsziget kört futnak. Az Erdős Virág mondókás, kántálós stílusát is megidéző vers részben kakukktojás (ritmikailag), ám igazi invokáció (tematikailag). Ugyanis nagy témákról: mítoszokról lesz szó, özönvízről, utolsó ítéletről, megjelenik Ádám és Lucifer, Atlantisz katasztrófája, de Petri György is mint Noé pandanja.
Megteheti-e ezt Kemény? Nem korszerűtlen ez a versbeszéd? Egész költészetének talán ez az egyik kulcskérdése: hogyan is viszonyul beszédmódja az iróniához. A ’90-es évek nagy kritikusi tanácstalankodásai éppen ebből adódtak: érezték, hallották a keményi beszédben az iróniát, de nem érzékelték a határait. Nála ugyanis az irónia csak egy eszköz a sok közül, és hiszem, hogy alapvetően melankolikus és komoly ez a nyelv, de az iróniát mint korszellemet is beépíti. Tudomásul veszi, hogy létezik. A Patai második éneke című versben a Kedves Ismeretlen – Kemény 2009-ben megjelent regénye – egyik fontos, alapvetően luciferi (pata-Patai, nem nehéz az azonosítás) szereplőjének a monológját halljuk, és ebben Kemény, mondhatni, leleplezi saját eljárását: „szikár / és pontos, szerény és értelmes beszéd. / Semmi érzelem: pár csepp cinizmus / és lórúgásnyi önirónia”, és „ezt fogjuk beszélni mind”. Ez az utóbbi évtizedek uralkodó versbeszédmódjának defníciója, amelynek az első fele rá is igaz: szikár, pontos, szerény, értelmes. A második felének viszont pontosan az ellenkezője: tele van érzelemmel, cseppet sem cinikus, és leheletnyi önirónia van csak benne. Persze a szövegben ez mintegy mellékes, hiszen ilyen sorokat olvashatunk: „Nem születtem őszinte embernek, / de igazságkeresésre lettem kiképezve. / Máshoz nem értek. / Ha nem kell az igazság, nekem végem.”
Az igazsághoz való szenvedélyes viszony olyan fontos ebben a kötetben (is), hogy Kemény többször vissza-visszatér rá, és megidézi az egyik leghatásosabb aforizmát korábbi, Élőbeszéd című kötetéből: „Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” (Kétszerkettő) Most, amikor állítólag beléptünk a „posttruth” világába, mit mond Kemény? „Kétszer kettő az négy, mondtam, de kiröhögtek. / AZ ÚJKOR VÉGE táblát ásták be a földbe.” (Egy emlék) Posztapokaliptikus (Helyszínelők vitája) és poszthumán (Növényevők dala) világot látunk, az elbeszélő megrendülten, együttérzőn néz, és tartja magát – de hogy mihez és miért, azt már nekünk kell megfejtenünk.

Király Levente

A recenzió eredetileg a Magvető Magazin 2018. tavaszi-nyári számában jelent meg.
Fotó: imgrumweb.com