A mi Takács Zsuzsánk – Takács Zsuzsa A Vak Remény című gyűjteményes kötetéről

„Szomorú, fénytől, reménytől alig-alig átjárt költészet a Takács Zsuzsáé” – fogalmaz az 1970-ben megjelent Némajáték kapcsán az egyik első recenzió. Miért ne hinnénk neki? Szóval szomorú, alig reménykedő költészet mutatkozott be a hatvanas–hetvenes évek fordulóján. Aztán épülni kezdett egy életmű, amelynek valóban fontos tónusa lett a szomorúság, de amely időnként engedett a szorításból, és hagyott találni magában némi derűt is.

Takács Zsuzsa mindenesetre kőkeményen kérdező költője lett a magyar költészetnek, akinek kérdései gyakran költőiek: olykor több bennük a vád, mint a kíváncsiság, több a düh, mint a tanácstalanság. De ez a költészet egy pillanatra se kócos vagy kusza vagy rendezetlen: az indulatok finom foglalatot kapnak, és foglalatukban élénk kövekként világítanak.
2018-at írunk, és az idén nyolcvanéves Takács Zsuzsának gyűjteményes műve jelenik meg, egész könyvnyi új verssel. Az eddigi teljes költői életművet egybefoglaló kötet A Vak Remény címet viseli. Emlékszünk, ugye: szomorú, fénytől és reménytől alig átjárt költészetről volt szó, és el is hittük. Ebben a címben viszont, minden vakságával és vaksiságával, minden visszavontságával együtt is megcsillan a Remény.
Azért jó (és logikus!), hogy A Vak Remény nem egyszerűen a következő karcsú verseskötet, mert most érdemes igazán visszamenni 1970-be, újra elindulni onnan, és újra eltévedni Takács Zsuzsa versei között ezzel a 2018-ban kapott szerzői instrukcióval. A jól ismert, szomorú versek, képek, mondatok más megvilágításban máris más arcukat mutatják. Az a bizonyos szomorúság inkább bármi más, mint pusztán szomorúság. Nincsenek itt leengedett kezek: letargia és büszkeség, rezignáció és tevékenység, beletörődés és nem felejtés egészíti ki egymást! Hogy pusztán szomorú volna? Ugyan. De hát ki tudhatta biztosan 1970-ben, hogy 2018 Takács Zsuzsája, a mi Takács Zsuzsánk jóval több, mint amit annak idején ígért?
Fénytől átjárt költészet a Takács Zsuzsáé, amely szerelmese a reménynek, foglya, álmodója, végső soron megteremtője is. A Vak Remény mint koldus az utcasarkon ül, és „sütteti / rég nem látott arcát a Nappal”. Értjük egy mást? Így telik a Vak Remény egy napja. A takácszsuzsai szomorúság (ha ez az) találkozása az életszeretettel. Nem mintha a korábbi kötetekben ne lenne ennek nyoma – most mégis látványosabb. Az új versekben is megjelennek az elesettek, a kirekesztettek – de olykor mellettük terem az őrangyal, olykor a felejtés, kísérik őket a csodák, befogadja őket a természet, a városi terek, mindennapjaikban tetten érhető a szépség. Takács Zsuzsa nagyon jól tudja, mi a szép, szereti is a szépet. De hogy szeretni is szereti – ez nekem csak most világos, világosabb a Napnál.

Ugyanakkor vegyük észre: tragédiák és szomorú sorsok vezetnek ehhez a szeretetteli, némileg derűs józansághoz. Ráadásul a világ és az ország, amiben élünk, és amit Takács Zsuzsa is leír, az sem olyan, amiben a Remény jól érzi magát. Vagy éppen ez a világ az, amiben muszáj megjelennie. A Reményt nem azért tartjuk, hogy jól érezze magát, hanem hogy legyen. Ha vak, akkor is az, ami. És jó hálát érezni az iránt, aki erre figyelmeztet.

Szálinger Balázs

A kritika eredetileg a Magvető Magazin 2018. tavaszi-nyári számában jelent meg.