A magány védőangyala – Lydia Davis Az annyi, mint című könyvét ajánljuk

Lydia Davis nevét a magyar irodalmi közegben A történet vége című kisregénye már ismertté tette, és a napokban a Magvető gondozásában megjelenő novellagyűjteménye érintőlegesen össze is függ a korábbi – az eredeti nyelven megjelenést tekintve későbbi – kiadvánnyal, ugyanis annak kiinduló ötletét adó novelláját tartalmazza. A szerző hírnevét és elismertségét látva – Nemzetközi Man Booker-díjas íróról lévén szó – joggal lenne elvárható, hogy a hazai irodalmi kánonnak is a része legyen, ehhez járulhat hozzá ez a rövidsége ellenére is rendkívül magas színvonalú novellagyűjtemény, amelynek kíméletlenül pontos mondatai a fordító, Mesterházi Mónika munkáját is dicsérik.

Arányérzékből jeles

A szám szerint 34 kispróza között találunk egymondatos, félperces, de nagyobb terjedelmű, öt vagy tíz perc alatt elolvasható szövegeket egyaránt. Nem véletlen, hogy a szerzőt a flash fiction mestereként tartják számon, valóban különös érzéke van a rövidségében is teljes történetek megkonstruálásához. Ugyanakkor a szövegek nem adnak ki valamilyen megfejtést, a Davis-féle epikusi attitűd rendkívül távol áll a mozaikok összerakásához hasonlatos, puzzle elemekből építkező, valamiféle világegész kirajzolását megcélzó prózai elképzelésektől.

 

Természetes magány

Minél beljebb haladunk a davisi szövegvilágban, annál inkább érzékeljük, hogy a szereplők – legyen sorsuk külső vagy belső nézőpontból elbeszélve – mintha nem a saját életüket élnék, mintha az elszigetelődés, a depresszió olyan mélységesen mély völgyeiben járnának, ahonnan már a kérdést sem érdemes feltennie az olvasónak, hogy van-e kiút. Mindeközben mégsem érezzük azt, hogy a szerző olyan szereplőkre vágyik, akik sajnáltatni kívánják magukat, sokkal inkább a belakhatatlanban, az elviselhetetlenben is az otthonost, a bevonható, megfogalmazható tárgyat, humán és állati létezőt, emlékezethelyet, nyomvonalat, mentális állapotot keresik.

 

Nincsen saját életünk

Apropó, nyomvonal: mivel nincsen a történeteknek stabil, a külső sértéseknek és bántalmazó gesztusoknak masszívan ellenálló szubjektuma és az ő általa képviselt szemszöge, ezért azt érezhetjük, hogy saját életünk detektívjeként és paranoiás menekülőjeként egyszerre viselkedünk: a családi és párkapcsolatokban folyamatos ennek a kettősségnek a megélése, azaz hogy egyszerre közelítjük és távolítjuk életünk szereplőit anélkül, hogy definiálni volnánk képesek vagy logikailag megérthetnénk azt, ami éppen most történik: az ok-okozatiság szerinti gondolkodásmód eleve felmondja a szolgálatot.

 

Határátlépés

Ebből pedig valamelyest az is következik, hogy a saját életünk köré húzott határokat, hiába próbálkoznánk, nem tudjuk megtartani: gondolatainkon és testünkön át- meg átgyalogolnak partnereink, ismerőseink, családtagjaink azzal a pökhendi, olykor empatikus, de leggyakrabban érzéketlen banalitással, ami egy huszadik századi társadalomnak, a hetvenes évek Egyesült Államának (a kötet 1976-ban jelent meg eredetileg) a velejárója: a kötelékek, amelyeket szocializációs folyamataink során felépítettünk, többnyire csak látszólagosak.

 

„Abban a pillanatban, amikor elérkezik egy küszöb, amikor nincs előre más, csak sötétség: valami, ami nem valóságos, bejön és segít. Másképpen ez az egész olyan, mint az őrület: egy őrült, akit a bajában semmi valóságos nem segít, abban kezd bízni, ami nem valóságos, mert az segít rajta, és szüksége van rá, mert a valóságos dolgok továbbra sem segítenek.”

 

A történetmondás kényszere

Az idézet rámutat arra, hogy miféle menekülési útvonalak lehetnek: egyrészt a kitalált, a fikció gazdagsága révén kreált nem-valósághoz közeledés, másrészt pedig az álomfázis és az ébrenlét határán egyensúlyozó létállapot tudatilag bizonytalan, mert visszaellenőrizhetetlen mezsgyéjén dülöngélve. Csakis az menthet meg minket, ha a fájdalmas vagy feldolgozhatatlan emlékekre visszagondolva, azokat folyamatszerűen kibomló történeteikben mondjuk újra, még ha azoknak nem is lehet sosem tökéletes illeszkedésük a valósággal. Éppen ezért válik központi szerepűvé a lezáratlanság, a félbemaradtság, és éppen ezért az állandó újrakezdés tapasztalata, de ahogy egy történet, úgy maga a fájdalom, a trauma is – és ezen a ponton a Marcel Proust-i madeleine süteményre való hivatkozás is értelmet nyer – egyetlen pillanat alatt újra az előtérbe nyomakszik.

 

„És végül eltűnnek a képek, és ezek a száraz kis kérdések ott várnak megválaszolatlanul, te meg itt maradsz ezzel a nagy, súlyos fájdalommal, amit próbálsz olvasással megdermeszteni, vagy próbálod azzal enyhíteni, hogy nyilvános helyekre jársz, ahol emberek vesznek körül, de bármilyen jól is megy a fájdalom félretolása, épp amikor azt hinnéd, hogy már egy időre jól leszel, hogy biztonságban vagy, voltaképp teljes erőből hárítod, és valami csupasz, dermedt kis földterületen tartózkodsz, ahol hirtelen az egész visszajön, hallasz egy hangot, talán egy macska nyivákol vagy egy kisbaba,  vagy valami más, ami olyan, mint az ő kiáltása, meghallod, és akkor valami, ami fölött nincs hatalmad, összekapcsolja benned a kettőt, és a fájdalom olyan durván tér vissza, hogy félni kezdesz, attól félsz, hogy megint visszazuhansz belé, és azon tűnődsz, nem, azt rettegsz megkérdezni, hogy fogsz ebből valaha kimászni.”

 

A könyv borítója.

 

Mozdulatlanul, mint a kő

Az amerikai posztmodern minden bizonnyal John Barth Az út vége (The End of the Road) című kisregényével kezdődik: nem lehet véletlen, hogy Lydia Davis kisregényének címe (The End of the Story) olyannyira hajaz Barth remekművére. Nagyon hasonlóan, az egzisztencialista filozófiából kiindulva próbálják meglelni mindketten arra a kérdésre a választ, hogy rengeteg döntési kényszerünk és lehetőségünk közül pontosan melyik mellett adatik esélyünk az elköteleződésre. Ha túl sok alternatívával rendelkezünk, jogos a félelmünk, hogy képtelenek leszünk kitüntetni egyet, ha elindulunk az egyik mentén, nem tudjuk elhessegetni magunktól a bizonytalant, vajon nem volt-e döntésünk hibás: éppen ezért gyakori ezeknél a szereplőknél az a válaszreakció, hogy egy adott helyen – otthonukban, a buszmegállóban vagy épp munkájuk közepén – mozdulatlanná válnak, ledermednek. Davis nagy erénye, hogy erről a végtére is tragikus lélektani állapotról is képes olykor humorral elegy keserűséggel szólni.

 

Szerethető, de menthetetlen karakterek

Az a sokféle-fajta szereplő – akik hősnek semmiképp sem nevezhetőek, de különös látásmódjukban is szerethető, mert emberien szerető és szenvedő embereknek igen –, akik a davisi szöveguniverzumot keresztül-kasul behálózza, mind-mind tétlenségre van ítélve, mert emlékeikből, történeteikből semmit nem tudnak nyerni, semmit nem képesek birtokolni, ha fel is csillan számukra a remény, előre jósolható, hogy veszteség, magány, egyedüllét a végső jussuk. Így a hozzájuk átmenetileg odaköltöző társak is elpusztulnak vagy elhagyják őket, és amíg együtt vannak velük, addig is arra emlékeztetnek, hogy milyen konfliktusok és pszichológiai problémák azok, amelyekkel nem tud az a szerencsétlen  másik nem-hétköznapi emberként megbirkózni.

 

Csöndes vigasz

Davis gyakorlatilag a magányélményt banálissá teszi, de mégis megteremtődik szövegről szövegre haladva az a fajta esztétikai szép hozadékul, amely az apró részletekre kiélezett emberi sorsok talán kizárólagos vigasztalója lehet. A túlérzékenység tehát nem csak a világtól való elszigetelődés reménytelenségét, hanem az abból fakadó eredetiséget, a másság, az elkülönböződés nem-pejoratív értelmű jelentését is magában foglalja, pontosabban megteremti és láthatóvá teszi. A nem sajátként megélt élet márpedig csakis ezen a hosszasnak tűnő kerülőúton, a kínzó magánnyal együtt alakítható elevenné, illetve annak összes paradoxonával együtt válik élhető létformává.  

 

A fejléckép forrása

 

mindennapkonyv.hu / Tinkó Máté

 


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631438888
Megjelenés: 2019-09-09
méret: 123 mm x 184 mm

Davis, Lydia

Tovább
Ez is érdekelhet:

SZERINTETEK
2018-03-26 01:25:27

Lana Millan: Raziel – Egy angyal az élet küszöbén

Tovább
HÍREK
2019-04-02 15:21:19

Jönnek!!! – Áprilisi szépirodalom

Tovább
MINDENNAPI
2019-10-09 12:02:20

„Vigyázni kell, mert az emlékezet a börtönünkké is válhat”

Tovább

Kik vagyunk, ha nem rendelkezünk saját élettel?

Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem