„...a hosszan kitartott figyelem mindenkinek kijár” – Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Legutóbb a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmnél éreztem, hogy valaki ilyen otthonosan mozog az életem díszletei között. Annyira, hogy feszengeni kezdek. Amikor a film karaktereiben ráismertem magamra és a barátaimra, azt gondoltam, hogy ez iszonyú találó és nagyon fontos, de csak nekünk, fiatal fővárosi értelmiségieknek, a felnőttkor kapujában megrekedt balfaszoknak. Egyértelműnek tűnt, hogy azok az ismerős utcák és ismerős életek, amelyek itt keresztezik egymást, csak egy földrajzilag és szociálisan behatárolt körben relevánsak, azon kívül érdektelenek. Aztán csak néztem, ahogy a VAN megtölti a vidéki mozikat, és sorra hódítja meg több kontinens fesztiváljait.
Krusovszky Dénes regénye még közelebb jön. Bálint ugyanabból a kisvárosi környezetből érkezik meg ugyanazokba a VII. kerületi bárokba, ahonnan én is jöttem, ahová én is járok. Nagyjából ugyanannyi idős, és ugyanúgy újságíróként dolgozik a kevés megmaradt független szerkesztőség egyikében. Ráadásul – itt az elfogultság bejelentése következik – a szerző barátjaként több jelenet a saját közös múltunkból rémlik.

Eleinte aggódtam is olvasás közben, hogy ez kívülről mennyire követhető vagy izgalmas, de csak addig, míg ki nem rajzolódott, hogy ebben a generációs regényben nemcsak mi vagyunk benne, hanem az egész ország. A vidéki panel és a fővárosi utak, kelet és nyugat, kocsma és kórház, születés, esküvő, temetés, kamaszkori és öregkori magány, az otthon maradók és a kivándoroltak, a máig létező szocializmus múlt ideje és egy lehetséges jövő. Bár érezni benne a teljesség igényét és a nagyregény ambícióját, de az Akik már nem leszünk sosem nem fél elveszni a részletekben, és nem akar kilépni a hétköznapok valóságából. Ebbe a politika és a popzene ugyanúgy beletartozik, mint a hosszú vonatút, a túl rövid telefonbeszélgetés, a szomorú összenézés és a kétségbeesett kefélés. Van benne brutalitás, dráma és titok, de csupa olyasmi, amit bármelyik magyar családban láthatunk, ha oda merünk nézni. A ráérősen körbehordozott tekintetet minden érdekli, a hosszan kitartott figyelem mindenkinek kijár. A realista leírások észrevétlenül csapnak át költői képekbe, illetve jó esetben az történik, hogy a százszor hallott mondatokban, a naponta ismétlődő jelenetekben, a megváltoztathatatlan emberi viszonyainkban látunk meg valamiféle költészetet.
A vastüdővel lélegző kórház látszólag messze van minden mástól, még Amerikánál is sokkal távolabb. Ez az egyik legerősebb fejezet, amolyan regény a regényben, zárt világ. De a végén, amikor felgyorsul minden, helyükre kerülnek a szétszóródott történetdarabok, és összeáll valamilyen kép. Nem tudjuk pontosan, mit mutat, de az biztos, hogy mi is rajta vagyunk.

Urfi Péter

Fotó: oldradio.tesla.hu

A recenzió eredetileg a Magvető Magazin 2018. tavaszi-nyári számában jelent meg.