A felfedezés mámora - Nyáry Krisztián új könyvéről

Remélem, sokan fújták le a port otthon a nagyszülők, szülők gyűjteményes köteteiről, albumairól, és fedezték fel újra nemzeti kultúránk nagyjait a könyvei hatására. Szerintem jó ez a törekvés: mutassuk meg, hogy hús-vér, olykor komikus vagy épp ellenszenves emberek voltak ezek az idolok is, de lám, micsoda remekműveket alkottak! Nyáry így „újraalkotta” a szereplőket, „fogyaszthatóbbá” tette őket, vagyis tulajdonképpen népművelési, régészeti feladatot lát el a közjó érdekében – mondaná a bennem lakozó irodalomtörténész.

A másik szál Nyáry munkásságában pedig azok a (majdnem) teljesen elfeledett hősök „újra felfedezése”, akik kihullottak a nemzeti emlékezetből, mégis nagyszerű, példamutató tetteket hajtottak végre (Igazi hősök, Merész magyarok). Ezek az életrajzok az elmúlt száz-százötven év magyar történelmét segítenek megérteni. Sokkal többet tudhatunk meg ugyanis egy ilyen könyvből, mint a száraz, évszámokkal és politikai, jogi és hadászati tényekkel, eszmékkel operáló tankönyvekből, netán a tudományosan pontos, mégis az egyszerű olvasó számára élvezhetetlen nyelvezetű szakmunkákból. A francia Michael Foucault nevéhez kötjük azt a „felfedezést”, hogy egy adott korról akkor tudunk meg sok mindent, ha memoárokat, visszaemlékezéseket, leveleket, tárgyalási jegyzőkönyveket olvasunk: ezek ugyanis sokkal többet árulnak el a valós korabeli életről, mint az elemző munkák, azok ugyanis mindenképp torzítanak, a jelenből vizsgálják a múltat. Ha egy korabeli levelet elolvasunk, következtethetünk a társadalmi szokásokra, a nyelv változására, és az apró tényekből épülhet föl a korszak tablója. Nyáry új könyve, a Fölébredett a föld pedig ennek a törekvésnek egyik legjobban sikerült hazai példája.

Nemzeti mítoszaink közül talán csak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc maradt meg úgy a kollektív emlékezetben, mint egységes megítélésű, csodálatos esemény, amelyre méltán lehetünk büszkék. A Rákóczi-féle szabadságharc túl régen volt, a huszadik századi forradalmaink pedig túl közel, és a napi emlékezetpolitikai harcok túlságosan is rátelepednek megítélésükre. Magyarország (de főleg Budapest) minden második utcaneve valamelyik reformkori politikus, 48-as hős vagy közszereplő nevét viseli. Van kokárdánk, a gyerekek csákót hajtogathatnak, elszavalhatjuk a Nemzeti dalt, és valószínűleg nincs olyan falunál nagyobb város, ahol ne lenne Kossuth-szobor. (Kossuth utca pedig minden magyar településen van.)

Pedig, és éppen ez Nyáry könyvének egyik fő erénye, a valóság ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb volt! Rengeteg szereplő nem úgy viselkedett, ahogy azt gondoltuk, és sok-sok törés volt már az akkori társadalomban a Magyar Királyság területén, a Habsburg Birodalomban pedig pláne! Én például nem tudtam, hogy Széchenyi István már a forradalom első évében, 1948 őszén megőrült, ahogy azt sem, hogy nem sokkal március előtt teljhatalmú diktátornak jelentkezett, levélben, a császári udvarnál. Vagy elfelejtettem azt, hogy Arany János is indult a választásokon, és ahogy Petőfi, ő is csúfos vereséget szenvedett – bár őt legalább nem akarták felkoncolni a helyi lakosok. Apropó Petőfi és Arany: Nyáry idéz tőlük néhány levélváltást, és ahogy ez a két ember viccelődött egymással, az a magyar irodalom egyik csúcspontja – esküszöm, újra elolvasom a teljes levelezésüket. A humor az irodalomban nem Karinthynál kezdődik, tessék nekem elhinni. Csak hát hogyan látjuk ezt a két szerzőt mindenütt? Petőfi a lánglelkű forradalmár (egyébként persze az is), Arany meg a kissé szótlanabb, sótlanabb, magának való költő, a vérkomoly Toldi atyja. Bizony nem ez az igazság! No és ha már Petőfi: az édesapjának levele fantasztikus csemege, elképesztő, ahogy a magyarul rosszul tudó ember, a magyar helyesírás ismeretének teljes hiányában, a szavakat hallás alapján rekonstruálva vetette papírra levelét fiának, aki a magyar irodalom legnagyobb hatású költője lett. Egyszerre vicces és komoly, mert látszik, milyen bonyolult dolog is az identitás, a nyelv és nemzet fogalmainak határa, egymásba csúszása, összeolvadása vagy éppen konfliktusai. Ugyanis a forradalom és szabadságharc szereplőinek legalább fele nem magyar volt, hanem maga választotta, hogy azzá válik. Vagy esetleg nem is választotta, csak az események, a lelkesedés magával sodorta. Vagy éppen, a választása után, folyamatosan kétségek gyötörték. Gondoljunk csak az aradi tizenháromra: a legtöbbjük nem is tudott magyarul.

Időrendben haladva több száz levelet idéz a szerző, és mindegyik levél elején közli a kontextust, hogy megértsük, miért, és miért így született meg az adott levél. Van itt szerelmes levél, feljelentés, nyilvánosságnak szóló kiáltvány, kétmondatos leánykérés, titkos levelezés (utóbbi Jókai és Laborfalvi Róza között, hiszen Arad után Jókai hónapokig bujkált, nehogy Haynau kivégeztesse), az időrend pedig 1848. január 29-től 1849. december 24-ig tart. Csodálatosan izgalmas olvasmány, amiből rengeteget tanulhatunk végig a felfedezés mámorában égtem, amíg olvastam. Remélem, Önök is ezt fogják érezni!

Ármos Imre

A cikk eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2017/6-os számában jelent meg.