A boldogság receptje

A szerző tizenöt híres embert (többek között színészt, írót, zenészt) keresett meg ezzel az alapfelvetéssel, és elbeszélgetett velük. Legtöbbjük nem is a boldogságról, hanem az életéről mesélt. Végül az derült ki ezekből az interjúkból, hogy már maga az élet is egyfajta boldogság, ajándék, még ha sokszor nem is tűnik annak. M. Kiss pedig szerencsére nagyon jó kérdező, mert olyan mély gondolatokat csalogat ki riportalanyaiból, amilyenekre ritkán látok példát a mai magyar sajtóban. Nem tudom, mi a módszere, de köszönet és hála illeti érte.

A boldogságra az egyik legszebb definíciót rögtön az első interjúalany, Ónodi Eszter adja meg: „Az igazi boldogság nem egy pillanat, hanem egy hosszan tartó, békés és erős állapot. Az igazi boldogságba bele lehet ülni, bele lehet kucorodni, és megtart. Ringat. Lassan, hosszan, sokáig.” Nem is tudtam, hogy Eszter mellékállásban költő! Molnár Piroskáról, idősebb pályatársáról azt gondoltam volna, hogy biztosan szuperérzékeny művészalkat, erre kiderül, hogy egy két lábbal a földön álló, megbízható és precíz ember, aki a színpadon éli ki igazán az érzelmeit. Egész pontosan ezt mondja: „Nem vagyok nappali színész. A nappali színész napközben, a színházon kívül kiadja, megéli az érzelmeit, és estére nem marad neki. Én az érzelmeimet estére, a színpadra tartogatom. Az okos néző tudja, hogy az ember csak azt képes előadás közben visszaadni, ami megtörtént vele. De a nézőnek azt már nem kell tudnia, hogy az a valami hogyan történt”. A színészek nagyon jókat mondanak, engem Mucsi Zoltán ars poeticája nyűgözött le: „a rendező azt mondta, na, ez jó próba volt, amolyan 4,7 vagy 4,8 pontos. Egyik kollégám megkérdezte, nálad mi az ötös? Na figyelj, mondta a rendező, nálam az ötös előadás – és azért vagyok még a pályán, hogy egyszer tudjak egy olyat csinálni – az olyan tökéletes, hogy amikor lemegy a függöny, utána eltűnik mindenki. Mindenki. A nézők, mi, a színészek, mindenki. Mert minek tovább? Mert megtörtént, amiért vagyunk. Ez szerintem csodálatos. Tudod, hogy ezt nem fogod megcsinálni, de erre törekszel, a tökéletes létrehozására.” Hát nem maga az út a boldogság, amely a tökéletesség felé vezet?

Az írók közül Nyáry Krisztián vallomása szívszorító, ahogyan elmeséli felesége (aki egyben első szerelme is volt) viszonylag gyors lefolyású betegségét és halálát, az ezzel való szembenézést… Nagy tanítás, minden mondatából a szeretet érződik! Grecsó Krisztián pedig ezt mondja a boldogságról: „Nekem nagyon meg kellett tanulnom örülni. Meg kellett tanulnom, hogy élvezni tudjam azt, ami valamilyen módon általam létrejött, örülni annak, ami sikerült. Mert, ahogy valami meglett, abban a pillanatban nem volt érdekes. Abban a pillanatban természetes volt, hogy megvan. De nem volt a kettő között átmenet, hanem rögtön úgy éreztem, hogy természetes a létezése.” Hány ilyen rokonom és ismerősöm van! Legszívesebben mind beíratnám egy örömkurzusra, hogy vegyék észre, amikor a boldogság közelít feléjük, és ne ugorjanak el előle. Ugyanis rengeteg ember van, aki eldöntötte, hogy őneki márpedig rossz, ha törik, ha szakad, őtőle ne vegyék el a rosszkedvét és szomorúságát, neki az jár, az az övé, megküzdött érte alaposan!

A legkomolyabb mégis a két roma szereplővel: a világhírű gitárművésszel és a polgármesterrel való beszélgetés. Rengeteget tanultam belőlük! Először is nem tudtam, hogy Snétberger neve tulajdonképpen elírás: „Az eredeti családnevem Schneeberger. Így, sch-val, két e-vel, t nélkül, tehát magyarra fordítva Hóhegyi. A Nyugat–Európában élő szintó romák közül származom… Mi heten vagyunk testvérek. A nálam idősebbek neve Schneeberger, de az enyém és a fiatalabbaké már Snétberger. Nálam történt valahol valamiféle elhallás és elírás egy hivatalos papíron.” Milyen az, amikor valakinek még a nevét is elveszi a hatalom közönye és lustasága? Bogdán László (Cserdi polgármestere) élettörténetét pedig kötelező olvasmánnyá tenném, az alábbi bevezetővel: úgy érzed, meghurcolt az élet? Igazságtalanok veled? Rossz gyerekkorod volt? Hát akkor ehhez mit szólsz? „Döghúst ettem tizenhét éves koromig: én is, a családom is, és jóformán az egész cigánytelep Cserdiben, ahol felnőttem. Én voltam a legvékonyabb, mindig engem eresztettek le a kútba. A dögkút az a hely, ahova az elhullott állatok tetemeit dobják.” Ha igazán erős élettörténetet akarunk megismerni, akkor Bogdán Lászlóé az! És arra jutottam, hogy neki minimum miniszternek kéne lennie, de akár miniszterelnök is lehetne. Biztosan jobb hely lenne ez az ország. És, erre akár nagyobb összegben is fogadnék: mindenképp boldogabb!

Á. I.

A cikk eredetileg a Líra Könyvklub magazin 2017/6-os számában jelent meg.