11. nap otthon – Gabriel García Márquez: Az évszázad botránya

Az események sajnálatos következményeképp egyre többen kénytelenek otthon maradni, hogy saját lakásukból intézzék napi teendőiket. Ezért úgy döntöttünk, hogy napról napra összegyűjtjük nektek azokat a könyveket, amelyek segítségével könnyebben átvészelhetitek ezt az időszakot. Tizenegyedik alkalommal a mágikus realizmus atyjának tartott Gabriel García Márquezt ismerhetjük meg új oldaláról, ugyanis a Magvető gondozásában végre megjelent magyarul a szerző legizgalmasabb riportjait, tárcáit és egyéb publicisztikai írásait egybegyűjtő kötet, összesen ötven szöveggel, minek révén kidomborodik az a markáns stílus, amely a valóságelemek és a fikció fantáziadús elegyítésével oly hamisítatlanul jellemzi a kolumbiai írófejedelmet.

A könyv ismertetője

A magyarul eddig sosem publikált kötet Gabriel García Márquez páratlan újságírói örökségének állít emléket, és az 1950–1984 között keletkezett cikkeiből válogat. García Márquez olyan nagyívű történeteket dolgoz fel, mint a Párizsból eltűnt nők, a caracasi ivóvízkrízis vagy az olasz Wilma Montesi rejtélyes és máig megoldatlan halála, olyan, regénybe kívánkozó figurákat mutat be, mint a kolumbiai elnök borbélya vagy a hivatásos siratóasszonyok, és az olyan, látszólag hétköznapi témákban is meglátja a sztorit, mint a soha célba nem érő levelek. Az évszázad botrányát Scholz László fordította.

Bár Gabriel García Márquezt a legtöbben prózaíróként, Macondo, Aureliano Buendía ezredes vagy épp Santiago Nasar megalkotójaként ismerik, első igazi szerelme az újságírás volt.

Videó az „újságíró" Márquez karakteréről.

Olvasói vélemény

A kötet címadó szövege, bár az előszó is kiemeli, hogy kissé bulvárosra sikeredett, valójában egy nagyon érdekes nyomozás története, és bizonyos értelemben kaleidoszkópként működik, nemcsak a kolumbiai író aktuális kötetére és életművére, de az egyetemes irodalmi paletta legjobb detektívtörténeteire is vonatkoztatva, ahol a rejtély/titok fenntartása mellett a kezdetben világos tények közlésének, majd elhomályosításának – minek során az író tárgy iránti szenvedélye és személyes elszántsága felszínre kerül – hatalmas szerepe van, egyúttal egyre inkább érintetté válunk mi is az ügy felgöngyölítésében.

Ebben a kötetben a politika iránt érdeklődőktől elkezdve a legkülönfélébb társadalmi igazságot követelő olvasó egytől egyig megtalálhatja kedvenc újsághírét, saját vesszőparipáját, amin keresztül együtt tarthat Márquezzel. Számtalan perspektíva tárul fel előttünk, és elsősorban egy szenvedélyektől és heves érzelmektől fűtött latin-amerikai világ mutatkozik meg, de pályafutása során Nyugat- vagy Közép-Európát is érintették a „Gabo” becenévre is hallgató szerző cikkei. Az (újság)íróval együtt megtett utazás végén mindenesetre tényleg az lehet a benyomásunk, hogy a mágikus realizmus nem választható lehetőség, hanem szükségszerű eszköz a minket körülvevő szociokulturális valóság megértéséhez és leképezéséhez.

Idézet

Régen, ha leült, hogy hallgassa az esőt, mindig ugyanaz a riadalom fogta el. Hallotta, ahogy nyikorog a vaskapu; hallotta, hogy férfiléptek közelednek a téglás kis úton, és valaki a küszöb előtt a kövezeten törli a csizmája talpát. Sok-sok éjjel arra számított, hogy bekopog a férfi. De később, amikor már megtanulta, hogyan kell az eső sokféle neszét megfejteni, arra jutott, hogy az a képzeletbeli látogató sosem fogja átlépni a küszöböt, aztán többé már nem is várta. Végleges döntés volt, amelyet jó öt éve, egy viharos szeptemberi éjszakán hozott, amikor is az életén morfondírozgatott, és így szólt magában: „Ha ez így megy tovább, a végén még megvénülök.” Attól fogva megváltoztak az eső neszei, és más hangok vették át a téglás kis úton közeledő férfi lépéseinek zaját.

Igaz, hiába döntött úgy, hogy többé nem várja a jövevényt, egyszer-egyszer mégiscsak megnyikordult a vaskapu, és a férfi megint ugyanúgy a küszöb előtt kapargatta a csizmáját, mint korábban. De az asszony akkor már másféle híreket hallott ki az esőből. Akkor ismét Noel hangját hallotta, ahogy tizenöt évesen katekizmusra oktatja a papagáját; meg annak a gramofonnak a távoli, mélabús zenéjét, amelyet egy ócskásnak adtak el, amikor a család utolsó férfi tagja is meghalt. Megtanulta, hogy lehet az esőből életre kelteni a ház múltjába veszett hangokat, a legtisztább és legközvetlenebb hangokat. Így hát sok meglepő, csodás újdonságban volt része azon a viharos éjszakán, amelyen a férfi, aki már annyiszor kinyitotta a vaskaput, most elindult a kis téglaúton, köhintett egyet a küszöbnél, és kettőt koppantott az ajtón.