Végre megérkeztek a zombik!!!

Óriási várakozás előzte meg a megjelenését. Nem véletlenül. 2014-ben közösségi finanszírozás segítségével jött össze a pénz, ami megteremtette azt az anyagi biztonságot ahhoz, hogy a szerző a nyugodt körülmények között dolgozhasson a történeten.

Egy őszi estén a New York Kávéház összes ajtaja bezárul, s a bentlévők vérszomjas élőholttá válnak. Kivéve egy maroknyi túlélőt, az igazgató titkárát, a ház első pincérnőjét és egy modernista folyóirat néhány munkatársát: Mihályt, a főnököt (Babits), Bandit (Ady), a kölyköt (Tóth Árpád), Zsigát avagy Morzsit (Móricz), Fricit (Karinthy), Dide-t (Kosztolányi) és Jóskát (Csáth Géza).
Az agyatlan élőhalottak és a reménytelenül széplelkűek harcában sosem volt irgalom, és ez ebben a képregényben sincsen másképp. Patakokban folyik a vér és a tinta, reped a csont, szakad a merített papír. Quentin Tarantino stílusában mégis nyugatos kifinomultsággal.
A képregény egy óriási poén, mindazonáltal elgondolkoztat azon, hogy vajon sikerülhet-e a magaskultúra legkifinomultabb képviselőinek, a Nyugat szerzőinek megállítaniuk a tömegkultúra legfélelmetesebb teremtményeit, a zombikat? Lehetséges-e jambussal vagy szonettkoszorúval felvenni a harcot a halálos harapással? És egyáltalán: vehetjük-e a bátorságot, hogy viccet, sőt horrort csináljunk az iskolában felszentelt irodalmi kánonból?