Naplók, levelek feltáruló rejtélyei – Részlet Angela Petch A toszkán titok című regényéből

Még sötét van, amikor Anna arra riad, hogy az utcán hangosan dudálnak. Hunyorogva pislog az ébresztőórájára. Alig akarja elhinni, hogy kis híján huszonnégy órát aludt.

A tegnapi csomag az ágyról a padlóra esett, és szanaszét szóródott a sok papír, a füzetek és borítékok, amelyek némelyike piros zsírkrétával van megszámozva. Az első számú egy barna boríték. A második egy elnyűtt iskolai füzet. A csíkozás helyett a lapokat négyzetekre osztották, mint a milliméterpapírt. Még jól emlékszik, Mamma egyszer elmesélte, hogy Olaszországban minden egyes iskolaévben más és más típusú füzeteket használtak. Milyen jót nevetett, amikor Mamma elmagyarázta, milyen kötényt meg masnit kellett viselniük az általános iskolában – még a fiúknak is! Ines megtanított neki jó néhány egyszerű olasz szót, de mindig olyankor, amikor Papa nem volt otthon. Papa mindig éktelen haragra gerjedt, amikor Mamma nem angolul szólalt meg.

– Összezavarod őket! Hányszor kell még elmondanom, asszony? – kiabálta, és mérgében szederlila lett az arca.

Ebből rendszerint hatalmas veszekedés kerekedett. Mindig rengeteget kiabáltak. Anna ilyenkor a kert sarkába húzódott, és felmászott a jókora vérbükk ágaira, vagy bebújt a lépcső alá, és szorosan magához ölelte a mackóját.

Anna az ágyán ülve keresztbe veti a lábát, és újra nekidurálja magát, hogy lefordítsa az anyja írását.

Rofelle, 1944. szeptember 8.

Még mindig a pajtában van. Mamma még egy tányérral készített a tésztából a tavasszal eltett zucchinivel, aztán sötétedés után megkért, hogy vegyem fel a kendőmet, és vigyem magammal a csirketápos vödröt is arra az esetre, ha valaki figyelne, és kérdőre vonna, mit keresek ilyenkor kint a sötétben. Tudom, mennyire retteg, nehogy valaki megtudja, hogy egy inglesét bújtatunk, de azt mondja, nincs más választásunk, különben nem marad életben.

Mindannyian rettegünk. Múlt héten hallottuk, hogy lelőtték Benucciékat, mert nem voltak hajlandók elhagyni a házukat. A németek egy napot adtak nekik, de a szegény, szerencsétlen öregek nem költöztek ki. Nem volt hova menniük, ráadásul az idős signorát kínozta a köszvény, gyalogolni sem tudott.

Kegyetlenek ezek a tedescók. Mindannyiunkban ott a félelem, de Capriolo azt mondja, nem törhetnek meg minket. Ezt a nevet ragasztottuk rá, miután a Resistenza újra meg újra a lelkünkre kötötte, nehogy a rendes nevén hívjuk őt. Ha kiderül a valódi kiléte, az egész családját kiirtják. Az őzekről nevezte el magát, amelyek fürgén, kecsesen szökellnek itt a hegyvidéken. Most már nekem is a Capriolo név jön a számra, igaz, elevenen megnyúzna, ha tudná, hogy róla írok. De ha nem mondom el valakinek, úgy érzem, felrobbanok – így hát elmondom a naplómnak, amit a szobámban, a falmélyedés egyik meglazult téglája mögött rejtegetek. Soha senki nem talál rá. Ha mégis, azt gondolják majd, hogy egy régi iskolai füzet.

A szerző mesél a toszkán tájról, amely a regényét inspirálta.

Annának több mint egy órába telik lefordítani ezt a néhány bekezdést. Még így sem biztos benne, hogy mindent megértett, és fogalma sincs, mire vélje az egészet. Bármennyire is próbálja, nem tudja elképzelni, hogy az anyja ez a fiatal vidéki lány, aki a múltból szól hozzá. De ki ez a Capriolo? És az angol, akit bújtatnak? Elképzelhető, hogy az apjáról van szó? Olyan rengeteg kérdést vet fel már ez a néhány sor is! Eltűnődik, mi mindenre derülhet még fény az anyja naplójából.

Sok-sok oldallal kell még megbirkóznia. Ahogy átpörgeti a lapokat, talál néhány háború utáni bejegyzést is, de mindenképpen időrendben szeretné elolvasni az anyja feljegyzéseit. Ha valóban fel akarja gombolyítani a szülei történetét, ügyelnie kell, nehogy összegubancolódjanak a szálak. Végül arra jut magában, hogy az olaszt valaki mással kell lefordíttatnia.

Egy régi, kemény borítású füzetben talál néhány angolul írt oldalt is. Ahogy kinyitja a füzetet, egy papírdarab hullik ki a borító alól, rajta az anyja kézírása.

Anna!

Ez a néhány oldal itt az édesapád történetének kicsiny darabkája. A sufniban találtam, amikor rendet raktam a holmija között. Emlékszel, milyen tiltott terület volt számunkra az a sufni? Az apád megközelíthetetlen szentélye.

Fogalmam sem volt, hogy írni is szokott ott. Azt gondoltam, egyszerűen oda menekül előlünk azzal az ürüggyel, hogy sürgős javítanivalója akadt.

Átolvastam az egészet, és arra jutottam, hogy valamikor a háború után írhatta. Az apád soha nem vezetett naplót úgy, mint én. Sokat utazott, és soha nem beszélt arról, mi mindenen ment keresztül. Nem voltak könnyű idők egyikünk számára sem.

Úgy döntöttem, ezt a füzetet is hozzáteszem a saját feljegyzéseimhez, hogy kipótoljam a történetünk foghíjait. Azt mondják, minden embernek megvan a maga története, és ez nem a fantázia szüleménye, hanem maga a valóság. És hiszem, hogy a történetünk megér annyit, hogy elmondjuk. A háború még mindig hosszú árnyékot vet az életünkre, hiába telt el több mint ötven év.

Elszorult a szívem, ahogy apád feljegyzését olvastam. Az írása visszarepített a múltba, amikor egymásba szerettünk. Hogy megváltoznak a dolgok! Mennyi szemetet vet az utunkba az élet!

Mamma

Anna furcsállja az édesanyja szavait: „amikor egymásba szerettünk”. A szülei folyton marták egymást, és – őszintén szólva – Anna mindig is tartott az apjától. Élénken él benne egy gyermekkori emlék, amely sokáig kísértette. Az apja az íráson és a használt bútorok javítgatásán kívül valami mással is foglalkozott a sufniban. Anna kilencéves lehetett. Aznap délután az apja furcsa mód nem zárta be a sufni ajtaját, ő pedig besurrant, hogy körülnézzen. A munkapulton egy nyitott magazin feküdt, amelynek lapjain egy meztelen nő volt szétvetett lábakkal, meztelen keblekkel. Anna nem igazán értette, mik ezek a „csúnya képek”, de érezte, hogy nem szabad tovább kíváncsiskodnia. Kapkodva kihátrált a sufniból, de közben megbotlott, lenyúzta a térdét, és fájdalmasan felkiáltott. Az apja, aki épp a veteményesben kapált, az éles hangra felkapta a fejét, majd ordítozva odarohant hozzá, és erősen megcsavarta a fülét.

– Az hiszem, mondtam már, hogy soha be ne tedd oda a lábadat! – torkollta le, majd jó erősen odavágott a fájós lábára.

Anna végigszaladt a kis úton, és zokogva esett be a konyhába. Mamma épp vasalt, és közben szólt a zene a rádióból.

– Kicsim, mi a baj? – kérdezte. Hamar kihúzta a vasalót, és a konyhaasztal szélére rakta. – Elestél? Mutasd csak!

– Gyűlölöm őt, gyűlölöm!

Az édesanyja az ölébe vonta Annát, és a köténye sarkával letörölgette a könnyeit.

– És most mondd el, kérlek, mi történt, tesoro. Szárítsd fel a könnyeidet, egy kukkot sem értek, ha sírsz.

Ekkor az apja beviharzott, és felkapta a fiókos szekrényen tartott fémdobozt, amelyben az aprópénzt tartották.

– Elkényezteted azt a kölyköt! Ha legközelebb ott találom a sufnimban, úgy elnáspángolom, hogy egy hétig le sem tud ülni. – Ezzel magára öltötte a kabátját. – Ne várjatok meg a vacsorával! Elmegyek, és egyhamar nem jövök haza.

Az ajtó hangos döndüléssel csapódott be mögötte.

Figyelték, ahogy végigtrappol az előkerten, majd Ines mély sóhajjal magához vonta Annát.

– Ne bánkódj, szépen lemossuk ezt a fránya sebet a térdeden, aztán finom vacsorát készítünk, csak mi ketten. Spagettit főzünk, desszertnek meg gelatót eszünk.

Anna belesimult a biztonságot adó, megnyugtató ölelésbe, hallgatta a konyhai falióra ketyegését, és hagyta, hogy az anyja finoman elringassa.

– Komolyan mondtam – hüppögte aztán. – Gyűlölöm őt. Mindig olyan mérges. Szerintem ő is gyűlöl engem.

– Csitt, ne beszélj gyűlöletről! – csitította az anyja, majd kibontotta Anna fonatait, és miközben újrafonta a haját, a megfelelő szavakat kereste. – Az apukád nem gyűlöl téged. Egy cseppet sem. Előfordul, hogy az életet magát gyűlöli… hogy is mondhatnám el neked? Tudod, mit? Légy jó kislány, figyelj jól, és próbáld megérteni, amit most mondok neked.

Felállította Annát az öléből, majd összeszedte a hagymát, a zellert és a sárgarépát a húsos szószhoz.

– Gyere, segíts elkészíteni a vacsorát! Közben beszélgetünk egy kicsit.

Együtt elkészítették a hagyományos spagettiszószt. Annának a mai napig az aznap esti beszélgetésük jut eszébe, amikor csak szószos tésztát eszik. Ezek után úgy érezte, nem kisgyerek többé. Mintha az anyja bepillantást engedett volna a felnőttek világába.

– Papa nem mindig volt ilyen méregzsák, de tudod, a háború őt is megváltoztatta. A háborúban borzalmas dolgok történnek. Mindenkinek kemény volt, de a fiatal katonáknak olyan kegyetlenségekben volt részük, amik csakis háborúban történnek. El kell neki néznünk a hangulatváltozásait. Most pedig terítsd meg az asztalt, és már ehetünk is.

– Miféle kegyetlenségek voltak, Mamma? – kíváncsiskodott Anna.

– Túlságosan borzalmasak, hogy elmondhatnám, kicsim.

Az édesanyja mindössze ennyit árult el arról, hogy az apja részt vett a háborúban. Ezekről az évekről a későbbiekben soha nem beszéltek otthon.

Anna gyerekkora kiabálások, ajtócsapkodások, viharos veszekedések és a szülei szüntelen civódása közepette telt. A közös étkezések gyakran feszült, komor csendben zajlottak, de akadtak lopott, boldog pillanatok is, amikor az anyja egyszer csak felkapta Annát, megölelgette, és úgy ontotta rá az olasz szavakat, mintha képtelen lenne tovább magában tartani. Ilyesmi azonban ritkán fordult elő, és kizárólag akkor, amikor Anna édesapja nem volt otthon.

Egyszer Anna az apja futóbabjáról szedett egy csokorra való piros virágot Mammának, amit aztán a konyhaasztal közepén vázába rendezett. Papa azonban éktelen haragra gerjedt.

– Ostoba kölyök! – ordította, majd hatalmas taslit adott neki, és ágyba zavarta. – Most miattad nem fog teremni! Idén nem lesz babunk!

Az apja soha nem játszott Annával, mint más apukák. Nem kriketteztek a hátsó kertben, nem hancúroztak a nappali szőnyegén. Amikor egy-egy fárasztó nap után hazaért, folyton a nagy zajra panaszkodott.

– Egyszerűen nincs nyugta itt az embernek! Egy kis csendet kérek – hajtogatta mindig.

Anna apját szívroham vitte el, amikor ő tízéves volt, és nem engedték, hogy részt vegyen a temetésén. Papa eltűnt az életükből, és ők nem sokkal később Willow’s Endbe költöztek.

– Új életet kezdünk – jelentette ki Mamma, és ezzel leporolta, majd gondosan el is csomagolta a férje fényképét, amely mindig a zongora tetején állt. Mintha a gondolataiból is kitörölte volna őt.

A penészfoltos füzetben az írás fegyelmezett, pontos, a hosszú szárú, apró betűk peckesen sorakoznak. Az összhatás élesen elüt az anyja művészi cirádáitól. Az apja pedáns ember volt, aki folyton letorkolta a családtagjait, ha azok szanaszét szórták a holmijukat a lakásban.

– Már nem a seregben vagy, Jim – korholta Ines, amikor Papa a vacsoraasztalon precízen elrendezte az evőeszközöket és a poharakat, vagy amikor az ajtó tetejét végigsimította az ujjával, hogy lássa, megült-e rajta a por.

Az édesanyja visszaemlékezése jó ideje eltemetett gyerekkori emlékeket kavar fel Annában. Kézbe fogja a lapokat, nagy levegőt vesz, és újra elmerül az olvasásban.

Campo Fontanellato, Parma közelében

1943. szeptember 2.

A sebesült lábam továbbra is kínoz, de Bob szerint a lehető legjobb terápia, ha fel-le mászom a felső priccsre. Mindenáron helyre kell hozni ezt az átkozott lábat, mire elkerülünk innét. Most sziesztaidő van, néhány órányi nyugalom. Szeptember elején járunk, de még mindig nagy a forróság, és a kabócák éktelen lármát csapnak a környéken. Az érdes takaró alatt fekve a mennyezeti freskókat bámulom ebben a villában, ahová elzártak bennünket. Mezítelen kerubok néznek vissza rám, no meg gyümölcsfüzérek és pufók, fehér felhők közt hárfázó, fedetlen keblű szüzek. Kínszenvedés ilyen képek közé szállásolni egy rakás frusztrált férfit, akik hónapok óta össze vannak zárva.

Egyébként itt jobb, mint az előző szállásunkon. Itt az olasz Comandante beszél egy keveset angolul, és megengedi, hogy vöröskeresztes csomagokat kapjunk.

Az ablakokra rácsokat szereltek. Az utolsó szökésem nem tartott sokáig. Három hétig betegnek tettettem magam, végül bevittek a helyi kórházba. Mivel az egyik megjátszott tünetem hasmenés volt, minden éjjel többször is kimentem a mosdóba, aztán az őrök lassan hozzászoktak, hogy ki-be járkálok a kórteremből. Egyik éjjel kimásztam a mosdóablakon, de nem tudtam megkapaszkodni az omladozó ablakpárkányban, így addig ügyetlenkedtem, amíg kizuhantam az utcára. Az egyetlen éjszakányi szabadságomat egy csatornába húzódva töltöttem. Kényelmetlen volt ugyan, de legalább bebizonyosodott, hogy igenis lehetséges a szökés. Emlékül mindössze a fájós lábam maradt. Érthető okok miatt a Comandante nem akart visszaküldeni a kórházba, és gyanítom, hogy ez a fránya csont rosszul forrt össze.

– Mihez kezdesz, amint kiszabadulsz? – kérdem Bobot.

Ő csak morog egyet lentről. Szokás szerint a könyvébe temetkezett. Van néhány szamárfüles könyv a táborban, amiket rendszeres időközönként körbeadunk egymás között. Bob már mindegyiket háromszor elolvasta.

Bob gondolkodó, kiművelt ember, valódi álmodozó, aki kerek, csillogó szemüveget visel. Régóta tervezgeti a következő szökésünket, és német kifejezéseket tanítgat nekünk. Úgy véljük, a legjobb lenne, ha németnek adnánk ki magunkat, hiszen mindannyiunknak szőke hajunk van, és világos bőrünk, mint a tedeknek (mi fritzeknek ismerjük őket, de a digók csak úgy nevezik őket: tedeschi). Semmi értelme digóknak hazudni magunkat. Ahhoz túl magasra nőttünk.

– Bob! – próbálkozom újra. – Mihez kezdesz, ha hazajutsz Angliába?

Végre leteszi a könyvét. Újabban egyre többet fantáziálunk ilyesmiről – talán a sok szóbeszéd miatt. Néhány hónapja az őrök szálláshelye felől hangos éljenzést és üdvrivalgást hallottunk. Aztán az egyikük, Joey, akinek a valódi neve Giuseppe, azt mondja: „Mussolinit megbuktatták. Il Duce már nem a vezérünk. – Aztán egy trágár kézmozdulatot tesz. – A fascisti végre finiti.”

Ez július végén lehetett, azóta egyetlen szót sem hallottunk erről. A szökési tervet azért készenlétben tartjuk.

A brit rangidős tiszt rendszeresen megbeszélésekre hív bennünket. „Össze kell tartanunk, és fegyelmezetten kell viselkednünk – mondja. – Nem akarjuk, hogy szökött angol hadifoglyok kószáljanak mindenfelé a vidéken.”

Megváltozott a hangulat a táborban. Az olaszok átfestették a fasiszta feliratokat, barátságosabbak velünk, és a rangidős tiszt szerint hamarosan szabadon is engednek bennünket. Csak arra várunk, hogy a digók fegyverszünetet kössenek. Addig hadifoglyok maradunk. Rettentően idegőrlő a várakozás.

Megint odaszólok Bobnak:

– Na, mihez fogsz kezdeni?

– Tiszta ruhát veszek, eszem egy tányér fűszeres kolbászt tört krumplival és hagymamártással. És veszek egy forró fürdőt, remélhetőleg sokkal több vízzel, mint amennyit itt adnak.

– Tiszta ruhát veszünk, és megszabadulunk a nyavalyás tetvektől – bólintok.

Nagyon beletanultunk, hogyan szabaduljunk meg az átkozott élősködőktől a szieszta alatt. Amikor panaszt tettünk a Comandanténál, ő csak megvonta a vállát, épp úgy, ahogy a digók szokták. Szétnyitotta a tenyerét, és azt mondta, hogy az ő emberei ugyanúgy szenvednek, úgyhogy fogjuk be a szánkat. „Semmit nem tehetek, signori. Niente. Ez teljesen normale. Az én embereim is kénytelenek elviselni ezt a kellemetlenséget.”

– Tiszta ruha és egy finom, teltkarcsú nő – teszem hozzá.

Bob elhajít egy koszos zoknit.

– Ne kezdd, Jim!

A beszélgetésünket hangos lábdobogás szakítja félbe, majd egyszer csak egy rakás digó özönlik a hálótermünkbe, puskákkal hadonászva.

– Fuori, fuori, fuori tutti… Mindenki kifelé!

A priccseken fekvő férfiak egyre csak morognak, zsörtölődnek.

– Mindenki maradjon csendben!

– Hát itt már aludni sem lehet egy jót?

Bob szóba elegyedik az őrökkel. Elég jól beszél olaszul, mint ahogy németül is.

A digók még a szokásosnál is idegesebbek, összevissza mutogatnak, kiabálnak.

– Mi a fene van, Bob?

– Úgy tűnik, végre aláírták a megállapodást a szövetségesekkel. Már nem vagyunk hadifoglyok. Kinyitják a kapukat, és az udvar végében a drótkerítést is átvágják. Mehetünk, amerre látunk.

Kezet rázunk az őrökkel, aztán ők indulnak is, izgatott kiabálás közepette csattognak le a lépcsőn.

Eleinte euforikus öröm tölt el bennünket, aztán döbbent csend borul ránk, végül az egyikünk megpróbálja kinyitni az ajtót. Nem vertek át, valóban nyitva van. Valaki talál kulcsokat a konyhához. Rögtönzött lakomát csapunk friss kenyérrel és sajttal, amit aztán savanykás borral öblítünk le. Hiába pocsék a bor, mégis olyan, mintha karácsonyt ülnénk most, szeptemberben.

A rangidős tiszt az asztalra csap, majd feláll. Rendes ember, bár néha fellengzős szavakat használ, hogy a műveltségét fitogtassa.

– Uraim! Eljött az idő, hogy a terveinket megvalósítsuk. Itt, a táborban bármikor ránk támadhatnak a németek. Egyikünk sem akarja, hogy Németországba hurcolják. Az olaszoknak elvileg védelmet kellene biztosítaniuk, de én komoly német ellentámadásra számítok. Azt javaslom, hogy a tetőre állítsunk őröket, akik riadót fújnak, amint németeket látnak közeledni, és mi azonnal elindulunk a falutól délre eső állás felé. A Comandante adott egy térképet. Szükségem lenne hat önkéntesre, akik részt vesznek egy felderítő akcióban. Addig is, uraim, azt javaslom, készüljünk az indulásra. A legszükségesebb holmit pakolják össze. Csomagok nélkül, gyorsan kell haladnunk. Az utunk az Appennineken keresztül, Svájc felé vezet majd. És nem lesz egyszerű dolgunk.