A 20. századi esztétika és zenefilozófia alapműve

A könyv a szerző amerikai emigrációs évei (1940-1948) alatt íródott: egyszerre tartalmaz szakavatott és artisztikus elemzéseket konkrét zeneszerzési technikákról és művekről, felhoz izgalmas, általános esztétikai kérdéseket, művészet-hermeneutikai problémákat úgy, hogy mindezt az észkritika és a felvilágosodás dialektikus történelmi folyamatának összefüggéseibe ágyazza. 
Adorno szemében a zene a társadalmi igazság és hamisság hordozója: „a művészet formái pontosabban jegyzik fel az emberiség történelmét, mint a dokumentumok”, állítja. A szépség helyére a műalkotás igazságtartalma lép – a mű így képes kognitív funkció ellátására. A művészet alakzatai saját logikájukat követve válnak a társadalmi igazságok (mint a szubjektum helyzete vagy a hatalmi struktúrák) megjelenítőivé – de sohasem a vulgármarxista értelemben vett közvetlen visszaadásává, tükrévé. A szerző mindezt a 20. század eleji zenei avantgárd történésein, s különösen Arnold Schönberg és Igor Stravinsky művészetén keresztül gondolja bemutathatónak. 
Adorno életművének e meghatározó darabja mindeddig fájdalmasan hiányzott a magyar könyvkultúrából, s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar olvasóközönség előtt még ma is alig ismert a 20. század legnagyobb hatású zenefilozófusa. Az új zene filozófiájának megjelentetésével a magyar könyvkiadás régi, nagy adósságát törleszti. 
Adorno szerint „a művészet formái pontosabban jegyzik fel az emberiség történelmét, mint a dokumentumok.”

Kép: thecharnelhouse.org