„Vérben forgó szemekkel védelmezte beteg, erőtlen asszonyát." – Finy Petra: Akkor is

Apám a hattyúkkal

Június eleje volt. A fehér madár úgy suhant a víz felett, mint egy alacsonyan szálló, tejszínfehér felhő. Sára apja hosszan bámult utána. Egy természetvédelmi őr barátjával volt ott. Az elmesélte neki, hogy a hím most élelemért megy, amíg a nádas szélén lévő fészekben a nőstény őrzi a tojásokat. Pár éve még az lett volna az őr feladata, hogy odaevezzen a csónakjával, és megküzdve a fészkét védelmező anyahattyúval, kicserélje a tojásokat fatojásokra. A férfi kegyetlen módszernek tartotta ezt az állományszabályozó eljárást, ezért megörült, amikor meghallotta, hogy ezentúl bőr alá adagolható gyógyszert kapnak ezek a nagy madarak. Hattyú-fogamzásgátlót.

Sára apja és a barátja személy szerint nagyon szerette ezeket a fehér madarakat, de elfogadta, hogy túlságosan elszaporodtak, és hatalmas fészkelő területük agresszív fenntartásával sok más fajra jelenthetnek veszélyt, ezért tenni kell valamit. De ezt a párt tűzön-vízen át megvédték ketten, mert valahogy a szívükbe zárták őket. Jolánnak és Aladárnak nevezték el a két hattyút. Nem engedték, hogy gyógyszert adjanak nekik. Őrizték őket éjjel-nappal: figyelték a kopulációjukat, költésüket, a fiókák kikelését. Óvták őket a nyári röpképtelen időszakban, amikor a hattyúpár sok más fajtársához hasonlóan a teljes evezőtoll-készletét lecserélte, és így csak a vízen tudott úszkálni. Sára minden pillanatukat rögzítette, követte őket videokamerájával bármerre is jártak.

Egyszer a két férfi megmentette Jolánt, a tojót, amikor véletlenül horgot nyelt. Közbeavatakoztak akkor is, amikor egy apuka evezőlapáttal majdnem halálra verte Aladárt, a hímhattyút, mert az megcsípte a fiát.

A nagy színes nyakgyűrűk felhelyezését is személyesen felügyelték. Olyan szigorú arccal álltak a műveletet végző madarász mellett, mintha az a gyermekeiket akarta volna megrontani. És hiába tudták, hogy a nyakon lazán lifegő, műanyag gyűrű nem akadályozza meg a madarakat a nyelésben, először bizalmatlanul méregették rajtuk a karikát.

Aladár és Jolán soha nem hagyták el egymást. Mint minden más hattyúféle, ők is monogám életet éltek, és hosszan kitartottak a másik mellett. Nem úgy, mint apámék, tette hozzá magában keserűen Sára. Soha nem szerették egymást eléggé, gondolta, a nő. Vagy nem olyan szépen, mint az a hattyúpár, amelynek az ő apja mindig a csodájára járt.

Van egy felvétel arról, amikor a hímmadár felszáll a tavon, és szinte felszántja a vizet. Ezt az apja direkt belassította, hogy még szebb legyen a látvány. Aztán készült film arról is, ahogy Aladár visszaér. Leszáll a nádas mellett, hatalmas hullámokat verve majdnem két és fél méter fesztávú szárnyaival. Kapkodva beúszik a nádak közé, hogy megetesse éhes, kotlásban elpilledt párját.

Sára apja fájdalmas alapossággal vette fel a két madár életének minden apró részletét. Aztán eljött a tél. Mivel nyáron még mindketten jó erőben voltak, senki sem gondolta volna, hogy ez történik majd. Persze közrejátszhatott ebben az is, hogy decemberen olyan hideg lett, amilyen évtizedek óta nem fordult még elő. A hattyúk többnyire nem vonulnak el télen sem, hiszen ki tudják fürdeni maguk körül a vizet, és nem kell tartaniuk a jégtől.

Sára apja és természetvédelmi őr barátja, ezért nem is gondolt arra, hogy baj lehet, amikor két napra elutaztak. Miért pont egyszerre? Marhák voltak. Miután visszajöttek, Jolán teljesen legyengülten ült a víz tetején. Bal szárnyának néhány tolla már belefagyott a jégbe. Aladár ugyan csapkodott mellette a szárnyával, és a lábával is hajtotta a tavat, hogy ne fagyjon be teljesen körülöttük a víz, de a tojó helyzete reménytelennek tűnt. 

A két férfi megpróbálta a hattyút kimenteni a vízből, ám a fokozatosan összezáródó jégtől már nem fértek hozzá. Ráadásul Aladár is nekik támadt. Vérben forgó szemekkel védelmezte beteg, erőtlen asszonyát.

Apám és a barátja így a partról figyelte kedvenc hattyúpárja kínlódását. Hét éve követték minden lépésüket. Hét éve látták szerelmük minden apró jelét.

Aladár akkor sem volt hajlandó elmozdulni Jolán mellől, amikor a nőstényhattyú már szinte alig mozgott. Végül a hímmadár sem röppent fel táplálékért, inkább némán őrizte haldokló társát.

Talán így történhetett, hogy másnap az arra sétáló kirándulók két jégbe fagyott hattyút láttak a tavon, amint fejüket egymás nyakára hajtják. A parton pedig két férfi állt. Jégszürke, fájdalmas tekintettel bámultak a két madárra. Talán sírhattak is, mert az arcukra mintha könnycseppek dermedtek volna.