Várady Szabolcs: EP-vel Vilenciában

EP-vel Vilenciában

Hogy is mondjam csak? Prózában vagy versben? A Péter egyszer megmentette az életemet. Meg a sajátját is. Akkor, egyszer, együtt volt ez a kettő. Úgy kezdődött, hogy meghívtak 1991-ben Vilenicába, a nemzetközi irodalmi fesztiválra, és haboztam, hogy elinduljak-e. Még zajlott a háború, a szerbek lőtték Dubrovnikot. Igaz, hogy Vilenica Szlovéniában van, de Budapestről nézve még mind a kettő Jugoszlávia volt. Egy ilyen útnak nekiindulni, autóval, egyedül, ehhez nem fűlt a fogam. És akkor felhívtam Esterházy Pétert, akiről tudtam, hogy szokott oda menni, ő kapta pár éve a Vilenica-díjat, én meg kaptam tőle régebben egy kedves lapot, arról tudósított, hogy zsugorodik a zsugori idő, ezt többször leírta akkoriban (A szív segédigéin dolgozott), Marcell fia ezen tanulja a zs hang kiejtését. Remélem, Marcell jól elboldogult a zs-kkel, nekem meg Péter jóvoltából ez a verssorom azóta bejárta a fél világot. Felhívtam, jönne-e most is Vilenicába, de azt felelte, hogy már volt elégszer, így aztán ott maradtam a bizonytalanságban. Másnap vagy harmadnap megszólalt a telefon. Kiderült, hogy váratlanul lakásfelújítás kezdődik az Emőd utcában, és ez meghozta Péter utazási kedvét. Elindultunk hát az én öreg Ladámmal, az ő Hondájára Gittának volt szüksége itthon. Ha lerobban az autó, nem tudom, mit csinálunk, mert szlovén pénzünk egyáltalán nem volt, csak valamennyi dollár, nem sok, és forint – és szerencsénk, az viszont volt bőven, mert miután Szlovéniából hazaértünk, a Lada erejéből már csak kétszáz méterre futotta. Elindultam másnap az Orlay utcából, és a Gellért téren, a házasságkötő terem előtt – ott esküdött a fiam is először, de a házasság nem lett hosszú életű, ezt már az egyéves Závada Jánoska megjósolta a közönség soraiból. Amikor az anyakönyvvezető azt mondta: és most átnyújtom önöknek életük első közös hivatalos okmányát, felrikkantott a babakocsiban: Ajajjaj! Azóta már nincs is ott házasságkötő terem, hanem részben Nemzeti Dohánybolt, részben Próféta Galéria, ahol Péter barátja, Szüts is állított ki, és egyszer egy kellemes borkóstolón vettünk részt a fiammal – szóval a házasságkötő terem előtt a Lada fölmondta a szolgálatot. Ki kellett hívni a sárga angyalt, és azt mondta a szerelő: hát igen, kérem, a rotor, az bekrepált. Nem tudtam, mi az a rotor, de nyilván fontos alkatrész, mert a kocsi meg se mozdult, amíg nem tettek bele újat.

A háború azért sokakat visszatartott, például nem volt ott Zbigniew Herbert se, aki a Vilenica-díjat kapta abban az évben. De ott volt a drága Jože Hradil, aki szlovénra fordította a fél magyar irodalmat, Pétert is persze, és tőlem is az ő fordítását olvasták fel akkor, bepakolt minket a barátnője autójába, hogy megigyunk valamit Koper főterén,

de itt már tényleg ideje,
hogy versre váltsak, mert ide
nászútfélén jöttem először,
és az emléke most előtör,
azon a reneszánsz főtéren
egy vacsorára jól emlékszem,
tintahal volt, és a tenger szaga,
és aztán Split jött, aztán Korcsula.
Annak az útnak akkor Dubrovnik volt a vége,
ahova hullott most a szerbek lövedéke.
Akkor csak végül elromlott az idő,
és Babics úrnak, akihez Réz Pali küldött,
nem volt szabad szobája – üsse kő.
Jöttünk az Adriára azontúl, ha csak lehetett.
Nagyon szerettem a Katarina-szigetet,
Rovinjnyal szemközt. A szobánkhoz
volt egy erkély, egy hatalmas
cseresznyefa mellett, azon pedig
naphosszat egy rigó harcolt egy seregéllyel
a cseresznyetermés fölötti uralomért.
A Szent Efrém-templom tornya Rovinjból
jól odalátszott. Lenn perzselt a nap,
és egy gyönyörű alakú nő haladt
a sétányon, olyan szorosan tapadt rá
a ruhája, hogy összenéztünk:
te, ezen nincs bugyi! Ott olvastam el,
az erkélyen, a cseresznyefa árnyékában
– az élvezetek egymást többszörözték –
a Termelési-regényt, meséltem erről
Péternek útközben. A rotor, ugye, kitartott hazáig,
én azonban elaludtam a kormány mellett
valahol Lelle táján, de álmomban is
nyomtam a gázpedált, és belerohanok
egy teherautóba, ha Péter
nem ordít rám még jókor. Így tehát

hazajutottunk. Csak a Jugoszlávia-térkép
maradt nálam, később azonban
visszaszolgáltattam
jogos tulajdonosának, ő pedig
egy glosszában nyugtázta ezt az ÉS-ben.
Országok jönnek és mennek, de a költők
megbízhatósága örök, valami ilyesmi volt
a csattanója. Hát...

Borítókép: Esterházy Péter / Fotó: Balla Demeter