Tamás Zsuzsa: A vetélés utáni első

Tamás Zsuzsát a legtöbben tán mint írót, meseírót ismerik, pedig 2016-ban a Magvető Kiadó gondozásában az Időmérték-sorozatban megjelent tőle egy nagyon intim és érzelmes kötet, a Mit tud a kert. A költő verseiben beszél gyászról, anyaságról, szerelemről, életről. Most a kötet második ciklusának a közepéről ajánlunk a figyelmetekbe egy verset.

A vetélés utáni első

A vetélés utáni első alkalommal (talán
meglepett, hogy én kezdeményeztem)
a heves vágy percekig öntudatlan sodort.
De amikor lábam közé térdelve szét
feszítettél, már tudtam, hogy baj lesz.
A műtősfiú jutott eszembe (nem
fiú, persze, férfi): Jánosnak hívták, mint
a kórházat, de inkább Jánoska volt.
Mindenki Jánoskája. Ő igazgatta a lábam
a képtelenül magas kengyelbe, és
szakszerűen magyarázta: le kell lógnia a
farpofának. Farpofa, micsoda lehetetlen szó,
erre gondoltam akkor, és arra, hogy nem
szőrtelenítettem. Kibírtam volna bőgés nélkül
ha nem szólalkoznak össze a Seduxenen
(adjam, ne add, de már fölszívtam), ezalatt
mégis elsírtam magam. Sóhajtozzuk el
azt a sírást, sóhajtozzuk el, és én megpróbáltam
szabályozni a légzést, akárcsak szüléskor.
Van otthon gyerek, kérdezte valaki, van,
súgtam vissza. Ezt most akarta is, meg nem is
kérdezett újra, akartam, nagyon akartam.

Az oxigénmaszkkal is volt valami baj,
de megjavították, és én elaludtam, így a
szeretkezés és a műtét aktusa között nem tud
további párhuzamot vonni. Sírtam, amikor
fölébredtem, és sírtam, amikor elélveztem.